9. A jövevény

Hiccup és Astrid kedd óta, minden nap két-három órát edzettek. A fiú kezdett belerázódni a folyamatos hajtásba, de természetesen, időnként az erejét is elvette. Főleg akkor, amikor dolgozni ment, segített Gobbernek és mellé még edzett is.

Hétfő. Újabb váratlanul esős nap. Mindenki kénytelen volt bezárkózni a házba, de Hiccup úgy gondolta, nem árthat neki az eső, ezért ki is lógott a pályára, mikor senki sem látta. Széldzsekit, kesztyűt és egy meleg sapkát vett magára a melegítője mellé. Eleinte egyáltalán nem is fázott, de miután már több mint egy óráig folyamatosan tekert, kezdett folyni az orra és lefagyni a füle. Úgy érezte, hogy ideje hazamennie, bár még csak az idő felét edzette le, de mégis fáradtabb volt, mint amikor több óráig csak tekert.

Mikor a fiú hazaért, megpróbált csendesen belopózni a hátsó ajtón. Senki sem volt bent, még csak a villany sem égett, sőt a kandalló sem. Az ebéd ott volt az asztalon, de csak Hiccup adagja. Valószínűleg a többiek már ettek. A fiú leült a helyére és gyorsan elkezdte enni a spagettijét. Nagyon remélte, hogy nem azért nem volt otthon senki, mert őt keresték, mert akkor vége van. Akkor meg végképp vége van, ha meglátják a fiút vizes ruhában, és átázott hajjal, mert akkor tudni fogják, hogy kiszökött. Be is fejezte az ebédelést és felcsörtetett a lépcsőn, hogy lecserélje a ruháit és megszárítsa a haját. Mindeközben azon gondolkodott, hogy hová tűnt mindenki. Elmentek volna valahova nélküle? De miért? És miért nem szóltak? Minden egyes ázott ruháját rárakta a szárítókötélre, majd kivett a szekrényéből egy másik melegítőt és gyorsan felhúzta magára, hogy ne fagyjon meg. Pár perc múlva már a haja is száraz volt. Hiccup lehuppant az ágyra, elővette a telefonját és megpróbálta felhívni az apját. Semmi válasz. Aztán rácsörgött az anyjára, de ő sem vette fel. Végül jött Harald, de mivel ő sem vette fel, hagyott neki egy videóüzenetet.
-Harald, ha ezt hallod, akkor hívj vissza kérlek. -mondta, majd ráírt Astridra, ő maga sem tudta, hogy miért.
"Szia, ti is beszorultatok a házba?"
Nem érkezett válasz. Hiccup kezdett ideges lenni, ezért majdnem hozzávágta a padlóhoz a telefonját. Az eszköz azonban megúszta, mert zörgött, ami azt jelezte, hogy Astrid visszaírt. Hiccup kicsit lenyugodott, majd nagy levegővételek közben megnézte az üzenetet.
"Igen. Szörnyű ez az idő nem?"
"De. Figyelj, nem láttad apát, anyát, Gobbert meg Haraldot?"
"Nem, miért?"
"Hát...eltűntek. És nem is szóltak."
"Ebbe az időbe? Elég fura..."
Hiccup erre nem írt semmit, csak bambult maga elé, ahogy szokott, mikor gondolkodik. Nem értette ezt az egész "Menjünk el itthonról, és ne szóljunk Hiccupnak" dolgot.
"Figyelj, átmegyek, jó?" -írta Astrid. A fiú majdnem kiejtette a telefonját a kezéből meglepődésében.
"Mi?! Nem, nem, otthon maradsz!"
"Mióta mondod meg nekem, hogy mit csináljak?"
"Astrid ne csináld már! Szakad kint az eső, és meg fogsz fázni. És a szüleid sem néznék túl jó szerrel azt, hogy a vihar kellős közepén, átmész a falu másik végébe!"
"A falu másik vége, az nálad a harmadik mellettünk lévő ház?"
"Nem, de..."
"Jó akkor indulok, szia!"
"Astrid, Astrid várj már! Hé itt vagy még? Astrid!"
A fiú már akkor is tudta, hogy a lány már elindult, mikor az utolsó üzenetet írta. Pont olyan makacs, és önfejű volt, mint ő. Ha egyszer valamit akar, akkor azt meg is valósítja. Hiccup a gondolkozás közben rájött, hogy ez az egyik legnagyobb hibája, és, hogy emiatt kerül általában bajba.
Öt perc elteltével, Harald még nem hívta fel a fiút, Hiccup pedig hagyott még vagy hat videóüzenetet. Tudta, hogy ezzel csak az idejét vesztegeti, de kezdett aggódni a családja és a barátja miatt. Mindeközben kopogtattak, és Hiccup felállt, hogy beengedhesse Astridot, ugyanis biztos volt benne, hogy nincs még egy ekkora hülye, mint ő meg Astrid, hogy a zuhogó esőben mászkáljon. És valóban: az ajtóban ott állt a szőke lány, a fiú pedig azonnal beinvitálta, nehogy megfázzon. Felrohant egy takaróért, és Astrd vállára borította, majd csinált neki egy meleg kakaót, és meggyújtotta a kandallót. Komolyan úgy érezte magát, mintha apaként szolgálná ki a gyerekét, vagy férjként a feleségét. Leült a lány mellé a kanapéra, a kandalló elé.
-Jól érzed magad? -kérdezte aggódva, miközben Astrid vizes arcát fürkészte. A lány nem felelt egy darabig, csak meredt maga elé. Kortyolt egyet a forró kakaóból, majd halkan megszólalt.
-Soha nem voltam jobban. -mondta. Hiccup továbbra is aggódott: nem látta még ilyen csendesnek a lányt. Inkább dühöngő őrültnek volt jó, mint kezes báránynak.
-Komolyan kérdeztem.
-Én meg komolyan válaszoltam. -ellenkezett Astrid, majd újra beleivott a kakaóba. Hiccup közelebb ült a lányhoz, és továbbra is megtartotta az aggodalmas tekintetét.
-Biztos?
-Hiccup, mit nem értesz abból, hogy jól vagyok? -rakta le a bögréjét Astrid, majd összekuporodott a kanapén.
-Jól van, csak aggódtam érted. -vakarta meg a tarkóját a fiú, és érezte, hogy elpirul. Astrid is elpirult, de rámosolygott Hiccupra, majd odabújt hozzá.
A fiú szorosan ölelte a mellette ülőt, érezte, hogy ez a melegítője is benedvesedik Astrid vizes ruháitól, de most ez sem érdekelte, csak az, hogy most élete szerelmét ölelgeti. És magának is bevallotta, hogy jó érzés volt. Látszólag Astrid is élvezte a pillanatot, mert egyre erősebben ölelte a fiút, fél perc múlva pedig már a mellkasába fúrta a fejét. Hiccup azt kívánta, bár soha ne lenne vége ennek a nyaralásnak. Egyre biztosabb volt benne, hogy itt akar maradni. Tudta, hogy ezt nagyon nehéz lesz elérni, de küzdeni fog érte, ha már teljesült az álma, és abban is biztos volt, hogy itt sokkal több barátja lesz. Azt pedig csak remélte, hogy majd az apja is olyan megértő lesz egyszer, mint az anyja, hiszen ha Valka elárulta volna amit tud, Stoick már a jegyeket nézegetné az interneten. Hiccup abban is egyre biztosabb volt, hogy az álbarát-álbarátnő viszonyuk Astriddal, kezd egyre komolyabb lenni, és talán egyre jobban hasonlítanak egy igazi szerelmespárra. Már csak az kellett, hogy ezt a lány is észrevegye, és akkor minden jó lesz. Hiccup továbbra is boldogan ölelte Astridot, és beszívta a finom illatát. Nagy és mély lélegzeteket vett, érezte, ahogy a szíve egyre gyorsabban ver és azt is, hogy az arcán lévő pír kezd elfogyni. Nem tudta, hogy miért, csak sejthette, hogy azért, mert kezd egyre komolyabb érzelmeket táplálni a lány iránt. Maga sem tudta, hogy hogy lehetett ilyen hirtelen szerelmes, de valami megfogta a lányban, amitől azonnal többet érzett iránta, mint barátságot. Arról viszont sejtelme sem volt, hogy mi lehetett ez a dolog, de úgy gondolta, hogy erre majd később fog rájönni.
-Figyelj Hiccup... -kezdett el suttogni Astrid, még mindig ölelve a fiút, fejét még mindig fel nem emelve. -Mit csináltatok ti Snotlouttal tegnap?
-Csak odajött gyakorolni és megismerkedtünk. -felelte Hiccup, állát Astrid feje búbján pihentetve. -Ennyi.
-És Eret? Láttam tegnap elmenni Sebbel, mikor mentem vissza a pályára. Történt valami?
-Lehet, hogy egy kicsit belekötöttem. -húzta el a száját a fiú, és becsukta a szemét, mert azt hitte, most jön a szokásos vállba ütés. De nem. Astrid meg sem mozdult, csak kuncogott, amin Hiccup kifejezetten meglepődött. -Most meg min nevetsz?
-Akkora egy marha vagy... -motyogta, mire Hiccup is elkezdett kuncogni.
-Hát öhm...köszönöm...ez, nagyon...hízelgő...
Mindketten nevettek. Hiccup nagyon élvezte az Astriddal töltött időt, még azt is, amikor akkorákat üt rajta, hogy simán eltörhetné a kezét. Bár ez most nagyon nem hiányzott neki, így a verseny előtt.
-Szerinted Eret miattad pikkel rám? -kérdezte Hiccup, rámosolyogva Astridra, aki most felemelte a fejét, és elsöpörte a szemébe lógó szőke tincseit.
-Egyértelműen. -jegyezte meg viccesen, majd mikor mindketten nevettek öt percig, Hiccup megfogta Astrid karját, és próbálta lenyugtatni.
-Hé, nyugalom. Ezt most tényleg komolyan kérdeztem. -rázta meg a fejét a fiú, mire Astrid gúnyosan utánozni kezdte az arckifejezését. Hiccup nem állhatta meg, hogy még egyszer ne nevessen, majd mikor ezzel is kész volt, visszavette a komoly arcát és várta Astrid válaszát.
-Igen miattam. -forgatta meg a szemét a lány. -Így most jobb?
-Sokkal. -jelentette ki a fiú, körmét piszkálva. Felállt, és elindult, hogy betegye Astrid bögréjét a mosogatóba, majd készített magának is egy forró kakaót. A gőzölgő itallal a kezében, visszament a lányhoz. -Figyelj, megkérdezhetem, hogy miért jártál Erettel?
-Ha bunkó lennék, azt mondanám, hogy nem. -motyogta Astrid. -De mivel nem vagyok az, igen, megkérdezheted.
-Szóval...? -kezdte el a kérdést a fiú, de a lány a szavába vágott.
-Mert akkor még jó fej volt, és sokat segített nekem a versenyeken. De...erről te honnan is tudsz?
-Bocs, de ez az én titkom. -húzta ki magát Hiccup, mire Astrid vállba ütötte. -És...visszatértél.
Hiccup és Astrid csak ültek egymás mellett, a meleget adó kandalló előtti kanapén. A fiú újra elgondolkodott azon, hogy hogyan köszönje meg Haraldnak azt, hogy behazudta, hogy Astriddal együtt járnak. Ha az nincs, akkor nem jelentkezhetett volna a versenyre, az apja is pikkelne rá, valamint a csinos álbarátnőjével is még csak barátok lennének. Hiccup tudta, hogy Harald az életbe egyszer csinál valami értelmeset, de akkor nagyon jól. És ez a nagyon jó dolog megtörtént.
Hiccup magabiztossággal telve átkarolta Astridot, aki szinte azonnal a fiú vállára hajtotta a fejét. Így ültek, nyugodtan a csendben, nagyjából öt percig. Hiccup úgy gondolta, ez a nap az eddigi egyik legjobb. Csak ő és Astrid, a néma csendben, és a forrón pattogó tűz mellett...Ennél szebb pillanatot, keresve sem találhatott volna, arra, hogy együtt legyen a lánnyal. Elmerült a gondolataiban, azt hitte perceken belül elalszik a sötétben, de eszében sem volt megtenni ezt, mert minden egyes percet ki akart használni arra, hogy Astriddal legyen. Bal kezével, lágyan megszorította a lány kézfejét, majd ráhajtotta a fejét, a mellette ülő fejére. Megint elkezdett villámgyorsan verni a szíve, azt hitte azon nyomban ki is ugrik a helyéről. Ha ez nem is történt meg, Hiccup úgy érezte, soha nem volt még ilyen boldog. És tényleg SOHA. Valami varázslat történhetett, mikor átkarolta Astridot, mert mintha minden más eltűnt volna, sem hangot, sem képet nem érzékelt, csakis azt, hogy a lány mellette van. Megszűnt létezni a hallása, és a látása is. Mikor Astrid felemelte a fejét, Hiccup első dolga volt, hogy megcsókolta. A lányt váratlanul érte a dolog, nem is próbált védekezni, de látszott rajta, hogy nem is akart. Mikor a fiú megszakította a pillanatot, folyamatosan Astrid arcát fürkészte, nagyra nyílt, csillogó smaragdzöld szemével. Nem szóltak egymáshoz, mégis értették, hogy mit akar a másik. Hang nélkül ültek egymással szemben, Hiccup pedig újra bevetette az arcfogdosós trükkjét. Lassan és óvatosan simogatta a hüvelyk ujjával, Astrid pirospozsgás arcát. A lány belesimult a fiú minden érintésébe, és mindketten boldogan mosolyogtak. Hiccup egy pillanatra leállította a hüvelyk ujját, és megpuszilta Astridot a homlokán. A lány váratlanul átölelte a fiút, de ezen már érződött, hogy nem egy sima baráti ölelés volt. Ebben már volt szenvedély, és ha még csak egy cseppnyi is, de szerelem is. Ezt Hiccup is tudta, és kifejezetten örült neki, hogy végre sikerült ezt elérnie. Erősen szorította Astridot, miközben behunyta a szemét, és mélyen beszívta a lány édes illatát. Még ő maga sem hitte, hogy ez a dolog tényleg meg fog történni, hogy Astrid viszonozza az érzéseit, de lehet, hogy még a lány maga sem tudta, hogy mit is érez igazából a fiú iránt. Lehet, hogy veszekedett magával. Ki tudja? Még az is lehet, hogy tényleg...beleszeretett a fiúba. Hiccup agyán pedig, újra és újra több ezer gondolat cikázott ide-oda. A versenyről, az apjával való viszonyáról, a megértő anyjáról, a legjobb barátjáról, az elveszettnek hitt nagyapjáról, és persze Astridról. És ezek a gondolatok, szinte egyszerre pörögtek, Hiccup pedig szinte hallotta, ahogy kattognak az agytekervényei. Mikor elengedte Astridot, rámosolygott, mire a lány viszonozta. Még mindig nem szóltak egymáshoz, mégis biztosak voltak benne, hogy teljes mértékben megértik egymást. Hiccup például azt vette ki a lány mosolyából, hogy ugyan olyan mint az övé, tehát lehet, hogy ugyanazt is érzi. Mindketten felálltak, és úgy fürkészték tovább egymás arcát.
-Köszönöm. -motyogta a fiú, majd idegesen megvakarta a tarkóját.
-Mármint mit? -kérdezte értetlenül Astrid. Hiccup tett egy lépést a lány felé, majd óvatosan megfogta a két kezét.
-Azt, hogy te mindig itt vagy nekem. -mondta. -Akkor is, ha életem legnagyobb baromságát követem el. És akkor is, ha éppen jó napom van, és nem rontok el mindent. Ha te nem vagy, minden napom ugyanolyan unalmas lenne, mint eddig volt, és folyton ugyanazt csinálnám mindig. Amikor idejöttem, azt hittem még út közben kiugrok a gépből, annyira nem akartam itt tölteni a szünetemet, mert nem ismertem itt senkit se, még a tulajdon nagyapámat is öt évesen láttam utoljára. Erre találkozok veled, és az életem tetőtől-talpig megváltozik. Miattad. Azt hiszem, hogy a versenyre is miattad neveztem. És őszintén...sosem éreztem magam még ilyen jól. SOHA. Ezt köszönöm neked Astrid, hogy képes voltál megváltoztatni a hihetetlenül egyhangú és unalmas életemet.
A hosszúra sikerült monológ után, Hiccup odahajolt Astridhoz, és újra megcsókolta. Folyamatosan szorította a lány kezét, de csak a jobbat, mert a ballal a derekát fogta. Mindent amit elmondott Astridnak, a szíve mélyéről szólt, és tényleg úgy gondolt MINDENT, ahogy mondott. Legalább egy percig csak csókolóztak, és amikor szétváltak, azt is csak egy hangos ajtónyitódás okozta. De még akkor sem hirtelen, hanem amikor Hiccup kinyitotta a szemét, és megpillantotta Valkát, Stoickot és Haraldot. Astrid odarohant az érkezőkhöz, és elkezdett válaszolgatni a tömérdek kérdésre, amivel megbombázták.
-Hahh...pillanat gyilkosok... -sóhajtozott Hiccup, majd hangosan a combjára csapott, és odament a beszélgetőkhöz. -Elmondanátok, hogy miért mentetek és hová legalább három órára?
-Elmentünk egy menhelyre. -jelentette ki Harald, majd Hiccup értetlen arckifejezése miatt, hozzátette. -Egy kutyáért.
-K-kutyáért? -húzta fel a szemöldökét a barna hajú fiú, mire Harald csak bólogatott. -Hol van Gobber?
A szőke fiú nem szólalt meg, csak kimutatott a nyitott hátsó ajtón. Gobber ott görnyedt, egy közepes méretű kutya felett. Az állat rohanni kezdett Hiccup felé és vérbe borult szemmel meredt a fiúra. Megállt vele szemben és vicsorogva figyelte, a vörös fejű Hiccupot. A megtámadt srác mögött, Valka és Astrid próbálták visszafogni, Stoick pedig próbálta megmenteni a fiát. Hiccup viszont leintette őket, kinyújtotta a jobbját, és lehajtotta a fejét. A kutya habozott, a bent lévő emberek pedig lefagytak. Végül a fiú érezte, hogy a fekete kutya a fejét, hozzányomja a tenyeréhez, a következő pillanatban pedig már össze-vissza nyalogatta őt. Mindenki értetlenül bámulta a földön fetrengő Hiccupot, aki felemelte a kutyát, és miközben lerakta és megvakarta a fekete kutya állát, kérdezett.
-Van neve? -kérdezte elsősorban Gobbertől. A férfi még mindig lefagyva, de válaszolt.
-Fogatlan. -jelentette ki bambán. -Azt mondták, már így került hozzájuk, úgyhogy ne keressünk a nevében túl sok értelmet.
-Hány éves? -kérdezett újra a fiú, majd vakargatni kezdte a kutya hátát.
-Egyidős veled, csak ő kutya-évben nyilván. -bólogatott Harald. -Pont ezért hoztuk el őt.
-Várjunk...akkor ő az enyém? -kérdezett megint Hiccup, majd boldogan felállt, és mikor mindenki, aki öt perccel ezelőtt jött vissza a házba bólogatott, boldogan mutatta a kutyának, hogy nyugodtan ugorjon fel a combjára. -Hallod pajtás? Össze leszel velem zárva. A hülyeségeimet majd megszokod, de egyébként jól megleszünk...
Fogatlan nagyon örült, és elkezdte veszettül rázni a farkát, mint valami félbolond. Aztán ráugrott Hiccupra, és újra elkezdte össze-vissza nyalni. A fiú úgy érezte, jól tette, hogy még a kutya érkezése előtt letudták Astriddal az ölelgetést, puszilgatást, meg csókolózást, mert most akkor mindketten be lennének borítva Fogatlan ragacsos nyálával. Mindenki nevetni kezdett, Hiccup pedig próbálta lenyugtatni a félbolond kutyáját. Mikor sikerült, megmondta Fogatlannak, hogy maradjon egy helyben, és csodák-csodájára, sikerült is. A fiú mosolygott, egyszer a kutyájára, egyszer az elázott Gobberre, Stoickra, Valkára és Haraldra, egyszer meg a még mindig takaróba bugyolált Astridra nézett. Hiccupnak hirtelen eszébe jutott Dean, és a farkastámadásos sztorija. Lehet, hogy megint ezért tudta megszelídíteni Fogatlant? Mert még mindig benne van az az "erő" amivel a farkast is kézhez szoktatta? Ideje sem volt ezen túl sokat gondolkodni, mert őt is elkezdték kérdésekkel bombázni.
-Astrid mióta van itt? -kérdezte Valka, majd lehajolt Fogatlanhoz, és simogatni kezdte a fejét.
-Pár órája. -húzta el a száját Hiccup. A nő teljesen lefagyott, ideges tekintete pedig a fia, és Astrid között ugrált.
-Képes voltál idehívni ebben az esőben?
-Magától jött. -tette ki védekező kezeit maga elé Hiccup, majd hitetlenkedő anyja tekintete miatt, segítséget kért Astridtól. A lány odasétált a fiú mellé, és hevesen bólogatva megszólalt.
-Tényleg magamtól jöttem. Hiccup csak próbált visszatartani. Úgyhogy ő erről nem tehet és ha kell haza is megyek... -motyogta, majd átkarolta a fiút a derekánál. Valka elmosolyodott, majd odasétált a lányhoz, és a fiához.
-Maradj nyugodtan. -tette Astrid vállára a kezét a nő. -Addig biztos nem foglak elengedni, amíg így szakad az eső. Na meg...a fiam se bánná...Igaz?
-Öhm...igen, igen persze...természetesen maradhat. -dadogott a fiú, majd már készült volna, hogy jobban magához szorítsa a lányt, amikor berontott az ajtón, a csuromvizes Heather, aki ijedt arccal és lihegve szólalt meg.
-Hiccup, Astrid, nem hiszitek el, hogy mi történt! -kiáltotta, majd belépett a házba, Valka pedig azonnal hozott egy törölközőt, és ráborította a lány vállára. -A pálya tönkrement!
-TESSÉK?! -kérdezte egyszerre meglepve Hiccup és Astrid, majd pánikkal teli arccal egymásra néztek.