7. Kórháztúra

Hiccup egy nagy fehér teremben ébredt. Körülötte ott állt Stoick, Valka és Harald. A nő aggódva figyelte a fiát, Harald pedig a telefonját nyomkodta. Stoick csak a feleségét nyugtatgatta, lagalábbis akkor, amikor Hiccup kinyitotta a szemét,
-Fiam! -ölelte át a fiút Valka, mire a beteg vállába belenyilalt a fájdalom. -Jajj bocsánat! Nagyon fáj?
-Hát...igen eléggé. -válaszolta a fiú, miközben ránézett a jobb kezére: gipszben volt, az egész felkarja. -Most a kórházban vagyunk?
-Igen ott. -felelte Harald, miközben lerakta a telefonját az éjjeliszekrényre. -Napra pontosan öt napja.
-Öt napig ki voltam ütve? -kérdezte meglepetten a fiú, mire a válasz, csak két bólogató fej volt. -Hol van Astrid?
-Nyugodj meg, fiam, csak elment ebédért.
Hiccupban csak most került elő a gondolat, hogy ha ennyire rossz állapotban lesz a válla, nem nevezhet a versenyre. Hangosan felordított, mire minden jelen lévő értetlenül nézett a fiúra. Nem értették, hogy mi baja lehet. Hiccup viszont annál inkább. Ha nem versenyezhet, akkor Astrid sem fog, mert ő maga mondta, hogy nem indul Snotlouttal. Ha pedig Astrid nem indul a versenyen, nincs esélye arra, hogy igaziból is a barátnője legyen.
-Fiam, valami baj van? -kérdezte Valka aggódva. Hiccup csak bambán meredt maga elé, ahogy szokott. Majdnem elsírta magát, amiért ilyen állapotba került, és azt hitte, hogy egy perc gondolkodás után, elrohan, megkeresi Eretet, majd addig üti, amíg lélegzik.
Erről a tervéről azonban lemondhatott, mert megjelent Astrid, kezében két pizzával. A fiú arca megenyhült amikor meglátta a lányt.
-Hiccup! -kiáltotta Astrid, majd ledobta Stoick ölébe a pzzákat és óvatosan átölelte a fiút.
-Astrid! -ölelte át fél kézzel a fiú a lányt. -Örülök, hogy látlak!
-Hidd el, hogy én is. -mosolygott Astrid, majd kibontakozott az ölelésből. -Annyira sajnálom!
-Mármint mit? -kérdezte értetlenül Hiccup.
-Hogy engedtem, hogy túlhajszold magad. -felelt Astrid, drámai hangon. -Az orvos szerint, megerőltetted a vállad és azért tört el. Eredetileg is meg volt repedve, de Swen bácsikám szerint egybeforrt volna, ha pihenteted és naponta kétszer kened a kenőccsel. Valószínűleg a bőröndcipelés, és a súlyom megtartása miatt tört el.
-Hű...hát ez...elég fura. -dadogta Hiccup, majd felült. -Mikor mehetek haza?
-Ma. -jelentette ki Valka, mielőtt még Astrid megszólalhatott volna. Hiccup nagyon örült a hírnek, de a mosoly azonnal ráfagyott az arcára, mikor eszébe jutott, hogy nem versenyezhet. Hacsak...
-Mikor használhatom újra a kezem? -tette fel az újabb kérdést, egy cseppnyi reménnyel a szemeiben. Astrid elgondolkodott egy kicsit és ezúttal ő is válaszolt.
-Egy hét és két nap. Pénteken veszik le a gipszet, és utána felírtak nekem egy kar-edzés menetrendet, aszerint kell majd visszahoznod a karodat. Amikor már reflexből is meg tudod mozdítani, akkor rehabilitált teljesen.
Hiccupnak kellett egy-két perc, mire feldolgozta az információkat. Aztán felállt és elindult, maga sem tudta, hogy miért.
-Hiccup, te meg hova mész? -kérdezte Astrid aggódva, majd elindult a fiú után.
-Haza. Mármint Gobberhez. Mivel anya azt mondta, hogy ma küldenek haza.
-Igen, de először ki kell jelentkezned. Vagyis meg kell várni az orvost. -magyarázta Astrid, majd óvatosan megfogta Hiccup vállát. A fiú ránézett a háttérben figyelő szüleire és a barátjára. Bátorítóan mutogattak, Hiccup maga sem tudta, hogy mi a fenének.
-Jó rendben, főnök. -emelte fel védekezésül a bal kezét a fiú. -Vagy mondjam inkább azt, hogy edző?
-Hiccup te meg mit hadoválsz itt össze? -értetlenkedett a lány, fürkészve a fiú arcát. Hiccup először elmélyült a lány szemeiben, folyamatosan azt mondogatva magában, hogy: "Milyen gyönyörű szemei vannak!", majd mikor visszatért a földre, megrázta egy kicsit a fejét és felelt.
-Azt hiszem, hogy három hét múlva, kezdődik a futam, és jövőhéten fel kell írni a versenyzőket.
-Na nem! Verd ki a fejedből ezt az ötletet de azonnal Haddock! Nem versenyezhetsz ilyen kézzel...
-Ha jól emlékszem, a biciklit lábbal hajtják, nem pedig kézzel. -vágott közbe Hiccup, majd megvakarta a tarkóját. -És nekem a kezem tört el, nem pedig a lábam. Ami az jelenti, hogy...
-Nem! Felejtsd el, verd ki a fejedből, ne is gondolj rá! Valahogy csak megérted! -magyarázta Astrid, de a mondandóját félbeszakította valami: Hiccup a bal kezével elkezdte gyengéden simogatni az arcát. A lány belesimult az érintésbe és boldogan meredt maga elé. A fiú maga sem tudta, hogy megint miért csinál jelenetet, ráadásul egy kórház közepén, de egyszerűen ő ilyen volt. Lassan beletörődött abba, hogy nincs egyetlen nyugodt, vagy esemélytelen napja sem, valamint, hogy nem tud nyugton maradni és képtelen nem jelenetet csinálni, akárhol is van. És mikor újra leszállt a földre lelkileg is, ránézett az előtte állóra, de a kezét, még mindig Astrid arcán pihentette.
-Figyelj, én tudom, hogy...nem indulnál Snotlouttal a versenyen. Én pedig... -motyogta Hiccup, majd sóhajtott egyet. -Csakis a legjobbat akarom neked. És azt, hogy boldog legyél. És tudom, hogy neked a biciklizés a szenvedélyed, és eszemben sincsen eldobni ezt, azért mert egy kicsit fáj a vállam. Astrid számíthatsz rám! De tudnom kell, hogy én is számíthatok-e rád? Hogy, én is bízhatok-e benned, ahogy te bennem?
Astrid látszólag veszekedett önmagával a válaszon. Hiccup szerint ezen a két feleleten gondolkodhatott:
1. Engedek neki, és akkor bármi történhet a karjával, de én jól járok.
2. Nem engedek neki, nem történhet semmi a karjával, viszont lemondhatok a versenyről.
Hiccup nagyon reménykedett benne, hogy az egyes számú válasz lesz a választott. Ennyi gondolkodás után, Astrid megszólalt.
-Először is tudatnom kell veled, hogy bármiben és bármikor számíthatsz rám. És természetesen bízhatsz is bennem. Másodszor pedig...jelentkezhetsz velem a versenyre.
Hiccup teljesen lefagyott. Először csak bambán meredt a lányra, kezét még mindig az arcán pihentetve, majd mikor nagyjából felfogta a helyzetet, ész nélkül felkapta Astridot, nem is gondolva a törött kezére és pördült vele párat. Azt hitte menten elkezdi dobálni a lányt örömében, de szerencsére, ezt nem tette meg.
-El sem tudod hinni, hogy mennyire boldog vagyok! -vigyorgott a fiú, majd szorosan átölelte Astridot. -Köszönöm...
A lány erősebben kezdte szorítani a fiút, aki kinyitotta egyik szemét és az örömében síró Valkára, és a pacsizó Stoickra és Haraldra nézett. Aztán újra behunyta a szemét és ő is erősebben kezdte szorítani a lányt.
-Hiccup Haddockot kérjük a portára! -hallatszott a bemondóból, egy férfi hang. -Ismétlem, Hiccup Haddockot kérjük a portára most!
A fiú elengedte Astridot, majd a szemébe nézett.
-Menj, már várnak! -ütött bele játékosan Hiccup bal vállába, mire a fiú újra elmosolyodott és egy arcra-puszi kíséretében, elindult ki az ajtón.

Mire leért a nyolcadik emeletről a földszintre, az nem két perc volt. De egy tíz perc alatt megcsinálta és lihegve állt meg a portás előtt.
-Jónapot, Hiccup Haddock vagyok és hívtak. -támaszkodott rá a pultra a fiú, miközben folyamatosan lihegett és izzadt.
-Azonnal intézkedem. -jelentette ki a portás férfi, majd fogta a vezetékes telefonját és tárcsázni kezdett egy számot.
Hiccup közben hátat fordított a pasasnak, nehogy véletlenül azt higgyék róla, hogy hallgatózik, majd elgondolkodott azon, hogy mégis, hogy a francba fog ő versenyezni egy kézzel.
-Az orvosod egy perc múlva itt lesz.
Hiccup leült az egyik székre, majd kényelmesen hátra is dőlt. De nem sokáig pihenhetett, mert megjelent egy vörös hajú és vörös bajszú férfi és odasétált a fiúhoz.
-Á te vagy Hiccup Haddock? -kérdezte az orvos, mire a fiú bólintott és felállt. -Dr. David Davies vagyok, az orvasod. Gyere utánam kérlek, megkapod az igazolásod.
Hiccup újra bólintott és szó nélkül elindult a férfi után.

-Egyvalamit még mindig nem értek... -motyogta Hiccup, az orvosának címezve. -Miért ájultam el?
-A stressz. -felelte Davies egy számítógép mögül, ahonnan éppen ki akart nyomtatni egy papírt. -Feszült és ideges voltál, a tetejébe pedig el is törted a kezed, ami annyit tesz, hogy pár napos eszméletvesztésed lesz. Ami ugye veled is megtörtént.
-Értem. -felelte bizonytalanul a fiú. Belegondolt abba, milyen lehetett az anyjának látni a fiát, úgy, hogy nincs magánál. Elhúzta a száját, miközben vizuálisan is elképzelte a jelenetet. -Uram...hogy lehet, hogy az a fiú olyan erősen meg tudott ütni, hogy ripityára törjön a vállam?
-Úgy, hogy az a fiú olyan fizikai erővel rendelkezett, mint például...egy nem is tudom...ló. Vagy egy villámgyorsan hajtó versenybicikli. -mondta a férfi komoly fejjel. Hiccup a vállára nézett, majd ajkába harapott és kérdezett.
-És...ezzel a kézzel lehetne...mondjuk versenyezni?
-Az attól függ, hogy milyen verseny. -felelte higgadtan a férfi.
-Mondjuk, egy bicikliversenyen? -kérdezte reménykedve a fiú. Daviesnek egy pillanat alatt az arcára fagyott a széles mosolya.
-Nem, nem nem és nem! -állt fel a székből. -A kezdenek egy miniatűr megterhelés is elég és műthetjük újra!
Hiccup is dühösen felállt.
-De...nekem nyári állásom van egy étteremben és...felkészülési selejtező kör egy Világkörüli Bicikliversenyen, a világ legfiatalabb bajnokával, Astrid Hoffersonnal!
-Majd jövőre jelentkezel, kölyök, addig maradj veszteg és pihentesd a karod. -erősködött az orvos. Hiccup viszont nem adta fel.
-Nem. Ez életem legnagyobb esélye, hogy elnyerjem az életem szerelmének szívét, és ebben engem nem fog megakadályozni, egy törött kéz! -mondta. Egész testében megfeszült és úgy figyelt az orvosra.
-Nem Hiccup. -erősködött tovább a férfi. -Nem engedhetjük meg magunknak ezt a kockázatot. Még akkor sem, ha a tét egy lány szíve és életed legnagyobb esélye.
Hiccup dühösen nekitámaszkodott a falnak. Ezt nem engedhette meg magának. Akkor majd éjszaka fog gyakorolni, mikor senki sem látja, de akkor sem fogja elszalasztani ezt a hatalmas lehetőséget. Főleg akkor nem, ha Astridről van szó, mert érte...feláldozná az életét is. Mindent megtenne a lány boldogságáért, és tényleg...történjen bármi. Ennél neki már semmi sem volt fontosabb.
-Most jut eszembe! -csapott az asztalra a férfi, hogy oldja a feszültséget. -A kis barátnőd nagyon aggódott érted. Minden második percben a műtő elé rohant, hogy megnézze készen vagyunk-e már a műtéttel. Kár, hogy nem láttad. Szerintem becsüld meg, mert nagyon ritka az ilyen lány.
-Elnézést uram, de félreértés történhetett, ugyanis...Astrid nem a barátnőm.
-Nem? Pedig ő ezt állította.
-Nem a barátnőm. -ismételte meg a fiú. -Csak a szüleimnek hazudtuk ezt, hogy ittmaradhassak. De...nem lenne értelme belevágni sem, mert a verseny után, ígyis-úgyis haza kell mennem,
Hiccup ezt mind fájó szívvel jelentette ki, de tudta, hogy ez az igazság. Semmi értelme nem lenne játszani Astrid érzéseivel, mikor úgyis haza kell mennie Amerikába. Az orvos kinyomtatta a papírt, majd felállt és mélyen a falnak támaszkodó fiú szemébe nézett.
-Figyelj ide Hiccup! -kezdte el a hegyi beszédet. -A szerelem egy nagyon fontos dolog az élet során. És az a lány, biztos, hogy szerelmes beléd. Mutasd meg az érzéseidet, mert nem szabad elengedni egy ilyen féltő, és nem mellesleg gyönyörű lányt. Ez az öreg Davies doktor tanácsa neked. Most pedig, itt a papírod. A megjelenített időponton, gyere be, hogy levehessük a gipszedet, és addig csak egy dologra kérlek: Ne erőltesd meg! Rendben?
-Rendben. -felelte a fiú, majd átvette az igazolását a férfitől.
Annyira nehezen tudta felfogni, hogy most amiatt az idegesítő Eret miatt, nem indulhat a versenyen. Kivéve ha titokban csinálja. Vagy nem mondja el senkinek, amiről az orvossal beszéltek. De akkor is elég nehezen volt képes elképzelni ezt az egészet. De akkor is tudta, hogy az orvosnak mindenben igaza van, még Astriddal kapcsolatban is. Hiszen, ilyen lányt, csak egy életben egyszer talál az ember. És ha van rá esély, hogy az övé legyen...azt meg kell ragadni.