19. A Hibbant-sziget párja 2. rész (Évadzáró epizód)

Másnap reggel, Hiccup szokása szerint a nappal együtt kelt, és nem is tudott tovább egy helyben maradni. Pontosan úgy ölelte át Astridot, ahogyan előző nap este, mikor elaludtak. És akkor beugrott neki, hogy mi is történt az éjszaka. Valamilyen oknál fogva, nem tudott mosolyogni, bármennyire is próbálkozott. Nagyot sóhajtott, majd halkan kimászott az ágyból, és elkezdett felöltözni. Sokra nem jutott, mert hallotta az ajtó nyitódást- és csukódást, ami arra késztette, hogy mindent villámgyorsan bedobáljon a fürdőszobába, amit előző nap este szétdobáltak. Aztán egy farmerben lerohant a lépcsőn és Gobberrel találta szemben magát. Örült is meg nem is, majd megforgatta a szemét és nekiállt, hogy megreggelizzen. A férfi, aki idő közben hat-hét nagy faládát hurcolt be az ebédlőbe ki tudja miért, már régen észrevette unokáját, és csak sóhajtott egyet, majd lecsapott egy ládát a földre, mire Hiccup megijedt és kiejtette a kezéből a tányérját, ami összetört a padlón.
-Köszönni luxus, kölyök? -nézett hitetlenkedve a fiúra, aki éppen próbálta összesöpörni a szilánkosra tört tányér darabjait.
-Neked meg muszáj a frászt hozni rám? -kérdezett vissza Hiccup, majd beleborította a kukába a tányér darabjait.
Gobber csak megforgatta a szemét, majd kirohant még egy ládáért, és mikor beért, már azt vette észre, hogy az unokája reggeli közben, a ládák tartalmát méregette smaragd szemeivel.
-Hát azok? -mutatott a tárolókra a fiú. A férfi lerakta az éppen behozott ládát a többi mellé a sarokba, majd leporolta a kezét és válaszolt.
-Falun vagyunk, és falun, kötelesség leszedni a gyümölcsöt. -megrántotta a vállát, majd nekiállt kezet mosni.
-Értem én, de miért ide hoztad? -ásított a fiú, majd felállt a reggelijével együtt és állva folytatta az evést, nekitámaszkodva a pultnak.
-Neked aztán még ide kell szokni kölyök... -motyogta Gobber, majd mosolyogva hozzátette. -Jut eszembe...Astrid hol aludt? Nálam maradt a kulcs, amit a szülei hagytak itt neki.
-Szerinted hol? Itt velem. -befejezte az evést seperc alatt, berakta a mosogatóba a tányérját, majd sóhajtott egyet. -Egyébként ideadnád a kulcsot?
-Majd odaadom Astridnak, mert te elvesztenéd. -megint megforgatta a szemeit, majd végignéz az unokáján. -Egyébként...értem én hogy fiatalság bolondság, de...hogy 5 fokban póló nélkül rohangálj...azért elég meredek, nem gondolod?
-Nem, nem gondolom. -jelentette ki magabiztosan a fiú, majd nekiállt valami alkoholt keresni a hűtőben, és amint talált egy üveg sört, elkezdte lehúzni. Gobber viszont leállította.
-Na nem. Anyád abban a hitben hagyott itt téged, hogy ugyanolyan jó leszel, mint Amerikában voltál. Eszedbe ne jusson elkezdeni inni, kora reggel! -utolsó mondatát, szinte kiabálva vágta az unokája fejéhez a férfi, majd elvette tőle az üveget, és visszarakta a hűtőbe.
Hiccup pedig sóhajtott egyet, és megint nekitámaszkodott a pultnak.
-Miért, te talán nem ittál soha sem? -kérdezte kicsit szarkasztikusan a fiú, majd keresztbe rakta a kezeit és megemelte a szemöldökét. Gobber viszont továbbra is olyan lazán válaszolt, mintha a legegyértelműbb kérdésre felelne.
-De. De nem kora reggel, egy egész üveget. -mondta, majd elfordult és nekiállt, hogy megmossa az összes gyümölcsöt ami a ládákban volt, de még hátraszólt Hiccupnak. -És nem ártana megborotválkoznod kölyök. Márha azt akarod, hogy Astrid ne ijedjen meg tőled.
Hiccup először értetlenül nézett Gobberre, aztán megforgatta a fejét és felrohant az emeletre, a saját fürdőjébe. Belenézett a tükörbe és látta, hogy a borostája már nem is borosta volt, hanem szinte rendes szakáll. Elhúzta a száját, majd villámgyorsan engedett vizet a csapba és nekiállt bekenni az állát és a fél arcát borotvahabbal. Hallotta, ahogyan Astrid mocorogni kezdett, de ezzel nem foglalkozott, annyit csinált, hogy kidobálta neki a ruháit, majd visszaállt a tükör elé és igyekezett nem elvágni az arcát, vagy az állát. Egy-két perc telt el, mikor Astrid nekitámaszkodott az ajtófélfának, ugyanabban a fekete felsőben, és sötétkék szoknyában volt, mint amiben a bulin volt. Hiccup csak rámosolygott, de nem szólalt meg, csak folytatta a borotválkozást.
-Már éppen mondani akartam, hogy nézz néha tükörbe. -jegyezte meg játékosan a lány, mire a fiú felé fordult és kiöltötte szerelmére a nyelvét.
-Neked is jó reggelt! -mondta, majd még kétszer végighúzta a borotváját az állán, majd megmosta az arcát és leengedte a csapból a vizet.
Astrid csak odasétált hozzá és megpuszilta.
-Jó reggelt... -motyogta, majd rámosolygott a fiúra. -Hogyhogy már olyan korán fenn voltál?
-Nem tudtam aludni. -megrántotta a vállát, és megtörölte az arcát, majd kiment a fürdőből és elkezdett pakolni a szobában. -Meg kell szoknod. Hogy ha egyszer felébredek, akkor nem tudok visszaaludni.
-Miért is kell megszoknom? -kissé sunyin vigyorgott, majd keresztbe rakta a kezeit. Hiccup felhagyott a pakolással, odasétált a szerelméhez, és a lány derekára tette a kezeit.
-Hát...nem is tudom... -kicsit közelebb hajolt Astridhoz, de szándékosan nem csókolta meg. A lány pedig a fiú nyaka köré kulcsolta a karjait.
-Örülök, hogy már a jövőnkön gondolkodsz. -motyogta halkan és a szerelme homlokának döntötte a homlokát, mire Hiccup elmosolyodott.
-Mióta megismertelek...mindig előre gondolkodom. Nem tudom miért, de így van. -megint közelebb hajol, és szinte már érzi a lány leheletét az ajkain.
-Én nem mindig, de néha előregondolkodom. És ez valaki olyannak köszönhető, aki visszahozta nekem a reményt. -behunyta a szemét egy pillanatra, majd egy kicsit kinyitotta, és egyik ujjával, piszkálni kezdte Hiccup egyik barna tincsét. A fiú egy pillanatra odakapta a tekintetét, majd visszaemelte szemeit Astrid arcára.
-Ó igen? És ki az? -kérdezte, mintha nem tudná a választ. A lány abbahagyta a barátja tincsének tekergetését, majd megcsókolta őt.
-Te... -motyogta bele a csókba Astrid, majd mindkét kezével beletúrt a fiú hajába.
Hiccup csak közelebb húzta magához szerelmét, egyik kezével még mindig a derekát fogta, a másikkal pedig már csavargatni kezdte a lány egyik hajtincsét, ahogyan Astrid is csinálta neki. Folyamatosan mosolygott, visszhangzott a fejében a "remény" és a "te" szó, ami igazán jól esett neki.
15 hosszú éven keresztül, egyszer sem láthatta azt a lányt, akit mindig is szeretett, aki régen a legjobb barátja volt, most meg a barátnője. Az az érzés, mikor megcsókolta Astridot, leírhatatlan volt számára. Melegség, és jóleső borzongás futott végig a hátán, és megint...érezte azt a szívében, azt a fontos, és nélkülözhetetlen dolgot, amit tizenöt éven keresztül soha.
Astrid kicsit szenvedélyesítette a csókot, egyre jobban húzta magához Hiccupot a nyakánál fogva, egyik kezével már gombolta volna ki a fiú nadrágját, aki csak mosolygott, jelezve, hogy engedélyezi. Hiccup kezei is feljebb csúsztak, a lány derekáról már lassan a mellkasáig, nyelvét kezdte alkalmazni a csókban, mikor azonban valaki nagy irammal elkezdett feljönni a lépcsőn és bekopogtatott az ajtón. A pár azonnal abbahagyta, amit éppen csinált, viszont még mindig szinte ölelték egymást. Rámosolyogtak a másikra, jelezve, hogy majd folytatják, és csendben maradtak, hogy meghallják, ki az aki megzavarta az újabb idilli perceiket.
-Hiccup! Odabent vagy?! Gyere ki gyorsan! -üvöltözte Harald az ajtó mögül, miközben olyan erősen püfölte az ajtót, hogy az szinte betört. A keresett fiú, csak megforgatta a szemét, majd még egy gyors puszit adott Astrid arcára és kinyitotta az ajtót.
-Halljam, mi történt, hogy össze akarod dönteni a házat? -kérdezte higgadtan Hiccup, majd nekitámaszkodott az ajtófélfának. Harald feje olyan vörös volt, mintha elfutott volna a városig meg vissza, legalább hatszor. Bár...Hiccup szerint ez lehet, hogy meg is történt.
-Rajz...bicikli...pálya... -a szőke fiú alig kapott levegőt, így nekidőlt a falnak és próbált mély levegőket venni, majd mikor nagyjából kifújta magát, megint próbálta elmondani, amit elkezdett. -El-elfogadták...a...t-tervrajzod...
-Hogy mi?! -kérdezte meglepődve Hiccup, nagyra nyitotta a szemeit, eltátotta a száját és olyan boldogan meredt maga elé, mint mikor megengedték neki, hogy itt maradjon Hibbanton. Astrid időközben odasétált mellé és értetlen tekintete ugrált a barátja és Harald között. Hiccup annyira boldog volt, hogy mikor fel tudta dolgozni azt, amit a szőke fiú mondott neki, azonnal a barátnője nyakába ugrott és jó erősen szorította magához. A lány nem értette mi történt, így csak értetlenül bár, de visszaölelte szerelmét. Hiccup még egy percig így szorította Astridot, majd eltolta magától és fülig érő szájjal nézett rá.
-Elfogadták a tervrajzom a pályához.
A lány egy percig csak bambán állt, és mikor felfogta amit a barátja mondott neki, egy elfojtott sikítás kíséretében a szerelme nyakába ugrott, szinte szó szerint. A fiú alig tudta megtartani az egyensúlyát, s mikor megint biztos lábakon állt, lerakta Astridot a padlóra és a szemébe nézett.
-Tudod, hogy ez mit jelent? -izgatottan dobogott a lábával és megszorította a lány kezét, aki csak megrázta a fejét. -Azt, hogy...én is a Nagytanács tagja lehetek! És ha a Nagytanács tagja lehetek, akkor...
-Hivatalosan is házat építtethetsz, ideköltözhetsz, családot alapíthatsz, hivatalosan is dolgozhatsz itt, bármilyen diploma nélkül és teljes jogú, hibbanti polgár lehetsz. -fejezte be a mondatot mosolyogva Astrid, majd hosszasan megcsókolta a szerelmét. -Gratulálok...édesem...
Hiccup csak mosolygott, kissé kipirosodott és a száján keresztül vette a levegőt, de csakis Astridra tudott koncentrálni. Akármennyire is gondolkodott máson, valahogyan mindig ott kötött ki, hogy milyen gyönyörű, szenvedélyes, sportos és ravasz a barátnője. Ennél boldogabb nem is lehetett volna.
Ezt a gondolkodását az szakította félbe, hogy Harald köhintett egyet az ajtóból, jelezve, hogy még ő is ott van és szeretné ha beavatnák a beszélgetésbe. Hiccup a barátja felé kapta a tekintetét, és megforgatta a szemeit, majd elengedte szerelmét.
-Mikor kezdik a pálya építését? -kérdezte nagyra nyílt szemekkel a barna hajú fiú, majd egyszer barátnőjére, egyszer pedig szőke haverjára terelődött a tekintete.
-Amint megvan az új polgármester. Ugyanis az eddigi elköltözött, így most nincs senki, aki irányítsa a falut. Seb mondta, tőle kérdezd a részleteket, ha indulni akarsz. -magyarázta Harald, majd a combjára csapott és felállt egyenesbe, ugyanis már nyomta az ajtófélfa az oldalát. Hiccup viszont csak elvörösödve kitartotta a kezét és nagyban rázni kezdte.
-Hogy én? Na ne röhögtess... -nevetett a fiú, majd leült az ágyra és onnan nézett tovább hitetlenkedve Haraldra. Astrid pedig leült mellé és értetlenül nézett szerelmére.
-Mi ezen olyan vicces? Szuper polgármester lehetnél. -megrántotta a vállát és olyan komolyan nézett a fiúra, mint talán még soha.
-Astridnak igaza van, haver. Vezető alkat vagy, már csak meg kell tanulnod beosztani az időd, és te leszel minden idők legjobb polgármestere. -helyeselt Harald is, mire Hiccup csak jobban kezdett nevetni.
-Jaj, ne csináljátok már, még mindjárt el is hiszem... -megrázta a fejét, majd megrántotta a vállát és kidőlt az ágyon. Érdeklődve kezdte el bámulni a plafont, mintha annyira érdekes lenne. Astrid ugyanúgy mellé dőlt, Harald pedig megint nekitámaszkodott az ajtófélfának. -Nem lennék jó polgármester. Képtelen vagyok egy helyben maradni, te már csak tudod haver. Az iskolai éveink alatt láthattad, hogy sose tudtam öt percnél tovább nyugton maradni.
-Hiccup, azóta már felnőttél. Férfi vagy, nem pedig egy taknyos kölyök, aki utálja a sulit és minden percben bulizni menne. -ecsetelte Harald, majd sóhajtott egy hatalmasat.
-Hallgass a barátodra édes, mert igaza van. -helyeselt most Astrid és elkezdte simogatni szerelme arcát. -Elég érett vagy a feladathoz hidd el.
Hiccup viszont továbbra is kételkedett magában. Nem érezte magát felnőttnek a feladathoz, és egyébként is...mégis ki szavazna rá, mikor teljesen új, és épphogy teljes jogú polgár lett? Ez a fiú számára meredek volt, nem akart ebbe belemenni semmiképpen sem. Ha a saját magában való hit nem volt meg benne, akkor sokat érne azzal, ha polgármester lenne. Hiszen ha nem képes bízni magában, akkor képtelenség irányítania egy egész falut. Ezekkel a gondolatokkal a fejében bámulta tovább a fehér plafont, majd sóhajtott egy hatalmasat.
-De...ha neveznék...akkor mégis ki szavazna rám? Ti ketten remélem, meg a banda többi tagja esetleg, de...az nem elég egy két-három ezer fős falunál.
-Az a lényeg, hogy bízz magadban, édesem. Ha ez megvan, akkor máris minden könnyebben fog menni higgy nekem. -próbálta biztatni szerelmét Astrid, majd egy gyors puszit nyomott a fiú arcára és elmosolyodott.
Hiccup egy-két percig csak gondolkodott és a plafont bámulta, majd olyan érzése volt, mintha a szívét egy újfajta melegség töltötte volna meg. Ő is mosolyogni kezdett, majd lassan felült, Astrid pedig követte a példáját. Harald érdeklődve várta a fejleményeket, kíváncsi volt rá, hogy a barátja mit talált ki, vagy mire gondol, vagy hogy belemegy-e ebbe a dologba.
-A-azt hiszem, hogy...megpróbálom... -jelentette ki halkan és kicsit rekedt hangon és lágyan bólintott egyet. -Legalább megvan a mai programom is.
-Na látod, ez a beszéd haver! -kiáltotta Harald, majd odasétált Hiccuphoz és megveregette a vállát. Ekkor azonban meghallották Gobber szőrös hangját a földszintről.
-Hé fiatalok ott fent! Hajnal van, ne ordítozzatok!
A három fiatal egymásra nézett, majd kuncogtak egy-egy sort. Szándékosan nem kiabáltak vissza, mert azért megint kaptak volna. Harald aztán elkezdett hátrálni amilyen halkan csak tudott, majd köszönés helyett, csak intett egyet, csendesen bezárta az ajtót és kioldalazott a házból. Hiccupnak még mindig nevethetnékje volt, éppen ezért, amint bezárult az ajtó, elkezdett veszettül röhögni, annyira, hogy már lassan a földön fetrengett, vörös fejjel. Astrid nem is értette a dolgot, megemelt szemöldökkel figyelte a barátját, majd megforgatta a szemét és keresztbe rakta a kezeit a hasa felett. Mikor a fiú nagyjából lenyugodott, vett egy pár nagy levegőt, behunyta a szemét, majd kinyitotta és felült a lány mellé az ágyra.
-Megtudhatnám...hogy ez mi volt? -kérdezte ugyanúgy keresztbe tett kézzel és felvont szemöldökkel Astrid. Hiccup csak ránézett, de még mindig vörös volt a feje, annyira nevetett az előbb.
-Semmi. Csak nevettem. -megrántotta a vállát, majd hirtelen felindulásból nyomott egy puszit szerelme nyakába, mire a lány elkezdett nevetni, Hiccup pedig egyre több puszival lepte el Astrid nyakát, mivel észrevette, hogy a barátnője ott csikis.
-Most ez...komoly? -kérdezte két nevetés között az "áldozat" és behunyta a szemét, majd hátraesett a nevetéstől, így elterült az ágyon. Hiccup pedig felé kerekedett és úgy adogatta tovább a puszikat a lány nyakába és vállára.
-Lehet... -mosolygott a fiú, majd már megint elkezdett volna apró csókokat osztogatni szerelmének, mikor a lány felé kerekedett és lefogta mindkét kezét.
-Utolsó szavak? -kérdezte önelégült mosollyal az arcán Astrid, majd megint megemelte a szemöldökét. Hiccup pedig csak felemelte a fejét amennyire csak tudta, és mélyen a szerelme égszínkék szemeibe nézett.
-Szeretlek. -jelentette ki a fiú, majd megcsókolta a barátnőjét. A lány teljesen elvesztette az egyensúlyát és ráesett a barátjára, aki pedig csak oldalra fordult, így mindketten az oldalukon feküdtek, egymással szemben és úgy csókolták egymást.
-Én is téged... -motyogta a csókba Astrid, majd átölelte szerelmét, és kicsit közelebb húzódott hozzá. Hiccup csak simogatni kezdte a barátnője hátát és ő is próbált a lehető legközelebb lenni hozzá. Pár perc múlva azonban, a fiú megszakította a csókot, a lány pedig a mellkasába fúrta a fejét. Így feküdtek a csendben, megint pár percig, egymás szemét és arcát fürkészve. Nem igazán tudták, hogy kellene-e mondaniuk valamit, de látszólag arra jutottak, hogy ide nem kellenek szavak. A kapcsolatukba, eddig sem igazán kellettek szavak, akkor most miért lenne máshogy? Nekik már csak az is elég volt, hogy egymásra néztek és értették, hogy mit akar a másik. És ezt...mindketten nagyon szerették a kapcsolatukban és egymásban is.
A csendet az törte meg, hogy újabb lépcsődobogást hallottak. Csak ezúttal Gobber volt az, aki mindenféle kopogás nélkül berontott a szobába és látszólag nem érdekelte, hogy egy kissé talán modortalan volt, csak elkezdett beszélni, elsősorban az unokájához.
-Vége az enyelgésnek fiatalok. -jelentette ki gorombán, de Hiccup és Astrid meg sem szólaltak és meg sem mozdultak. -Bogarat ültettek a fületekbe? Nézzetek már szét a szobában! Olyan disznóól van itt kölyök...csoda, hogy még tudsz itt élni. Ráadásul lenne pár meló a kertben.
Hiccup csak sóhajtott egyet, majd szomorúan meredt maga elé. Nem akart még felállni és máris dolgozni, de muszáj volt neki. Eszében sem volt már most beadni a lusta városi srácot, aki mást se csinál egész nap, csak a telefonját nyomkodja. Nagy nehezen elkezdett mocorogni, majd még egyszer megpuszilta a szerelmét, jelezve, hogy ezzel még nem végeztek, majd felállt, kinyújtózkodott és próbált előállítani egy nagyjából elviselhető helyzetet a szobájában.
-Igyekezz kölyök, rengeteg a munka kint is, bent is. Nyár vége van, ilyenkor felfordulás van, tolongás a boltokban, az utcákon és az éttermekben is. Nagyon jó lenne, ha októberben megválasztanák a polgármestert, mert ez így nem mehet tovább. -motyogta Gobber, majd kiviharzott a szobából és erőből becsapta az ajtót, ami majdnem ki is tört. Hiccup elhúzta a száját, mert tudta, hogy a nagyapja valószínűleg miatta ilyen ideges most, így csak csendben pakolászni kezdett, miközben azon gondolkodott, hogy hogyan fogja ő megnyerni a választást. Kicsit elszomorodott, mivel sikerült jól felhúznia a nagyapját, ráadásul belement ebbe a választásos hülyeségbe is, ami aztán tényleg nem jól jött neki.
Sóhajtozva dobálta be koszos cuccait a fürdőbe, onnan pedig a mosógépbe. Aztán szinte toporzékolva, visszavonult a szobába, a szétdobált rajzait kupacokba szedte, majd az asztalra rakta és a végébe tolta mindegyik stócot. Miután ezzel készen volt, gyorsan bedobálta a tiszta, szétdobált ruháit a szekrénybe, a bőröndjeit a helyére tolta és már készen is volt nagyjából a pakolással. Legalábbis...már át lehetett látni a szobán, anélkül, hogy sokkot kapna valaki a kuplerájtól.
Egy újabb nagy sóhaj kíséretében, leült az asztalához és elővett egy rajzlapot. Aztán kinyitotta a régi naplóját úgy a közepe tájékán és gyorsan átolvasta. Mivel Astrid nem nagyon értette, mit csinál a barátja, odasétált mögé és a fejét a fiú vállára hajtotta.
-Min dolgozol? -kérdezte érdeklődve a lány, majd átkarolta Hiccup nyakát és nagyra nyílt szemekkel meredt az üres rajzlapra.
-Gondoltam, ha már úgyis én terveztem a pályát, tervezhetnék mást is. És ha én lennék majd a polgármester, meg is valósíthatnám. -jelentette ki a fiú, majd elmosolyodott és behunyta a szemét, miközben elképzelte Hibbant-szigetet a saját elképzelése szerint. Gyönyörű emeletes családi házak, rengeteg telepített növény, az utak mellett magasra nőtt fák és bokrok, megvilágított utcák, kialakított parkok, sportpályák, néhány kipofozott központ, a központokban boltok, piac, bevásárlóközpontok, éttermek. A főutca kialakítva, macskaköves út, buszmegálló és vonatállomás, újabb magas fák és terebélyes bokrok. A Nagyterem körül újabb telepített növények, a fal újrafestve, a belseje pedig kidíszítve. Régebbi polgármesterek portré képei kiszögezve a falra, belül padok és egy nagy kerekasztal, körülötte székekkel, a Nagytanács tagjainak helyei ezek. Pontosan szemben az ajtóval, a kerekasztal mögött, ott van a polgármester helye.
Álmodozásából az ébresztette fel, hogy Astrid elkezdte lengetni előtte az egyik karját. Mondjuk a fiú valószínűleg tartotta, hogy nem most kezdte, hanem már hosszú percek óta próbálja őt visszahívni a földre, de ezt nem tartotta lényegesnek. Gyorsan megrázta a fejét, hogy lelkileg is visszatérjen az álomvilágából, majd minél inkább "felébredt", egyre inkább hallotta, hogy Astrid folyton a nevét, vagy az édes/édesem szót ismételgeti.
-Mi? Igen? Hogy...tessék? -tette fel az egyre értelmetlenebb és egyáltalán nem odaillő kérdéseket Hiccup, majd értetlen tekintete megállapodott szerelme arcán.
-Azt kérdeztem, hogy nem kellene-e edzenünk lassan a versenyre? Mert eléggé elhanyagoltuk mostanában. -tette keresztbe a karjait a lány, majd felvont szemöldökkel várta a választ. A fiú először csak elmerült Astrid égszínkék szemeiben, aztán nagyon lassan szóra nyitotta az ajkait, de hang nem jött ki a torkán. Kezdett bambán mosolyogni és jóleső borzongás futott végig a hátán. Aztán támaszkodva az íróasztalába, ugyanúgy mosolyogva felállt és végigmérte szerelmét, aki erre elkezdett elvörösödni. A fiú aztán lassan felemelte a jobb kezét, és a lány arcát kezdte vele cirógatni, de nagyon gyengéden, mégis szenvedéllyel. Igazából, ő maga sem tudta, hogy miért csinálja ezt, csak jól esett neki, ahogyan a barátnőjének is. Csendben álltak egymással szemben. Hiccup bambán mosolygott, és robot módjára simogatta szerelme arcát, Astrid pedig kissé elvörösödve, mégis vigyorogva fürkészte a barátja arcát és smaragd szemeit. Egyikőjük sem akart megszólalni, teljes mértékben élvezték a jóleső csendet és nyugalmat, mindkettőjük szeme csillogott, tehát valaminek nagyon örültek. Mindketten úgy gondolták, hogy attól olyan boldogok, hogy ott vannak egymásnak és mindig ott is lesznek. Egy pillanatra mindketten lefagytak, szinte egyszerre, amin önkéntelenül el is mosolyodtak.
-Hic...
-As...
Egyszerre szólaltak meg. Mindketten elnevették magukat, és újra elkezdték a megkezdett mondataikat.
-As...
-Hic...
És megint. Megint egyszerre szólaltak meg és csak elnevették magukat, ahogyan az előbb. Ezután már inkább csak csendben figyelték egymást, néha elmosolyodtak, néha pedig élvezték a csendet. Aztán Hiccup gyorsan megcsókolta Astridot, ezzel majdhogynem ledöntve őt a lábáról. A lány gyorsan visszaállt egyenesbe, a kezeit pedig a fiú mellkasára helyezte. Egy sunyi vigyor jelent meg az arcán, de a csókot nem szakította meg, csak lejjebb csúsztatta a tenyereit, és egy ponton megállapodtak a kezei. Hiccup kinyitotta a szemeit, de a csókot továbbra sem szakította meg, csak figyelte, hogy Astrid mit csinál a kezeivel.
A lány viszont megszakította, gyorsan a fiú háta mögé lopózott, átölelte őt a derekánál és úgy kezdte el kicsatolni a szerelme övét. Hiccup csak felnyögött, de engedett Astridnak, aki már félig lehámozta róla a nadrágját. Gyorsan megpördült, így szemben találta magát a lánnyal, majd már éppen csókolta volna meg, mikor valaki megint berontott kopogás nélkül, és iszonyú kínos helyzetbe hozta ezzel a két fiatalt.
A szobába Dean Hofferson lépett be, ki tudja hogy miért. Szerencsére nem vette tudomásul, hogy Hiccup és Astrid bent voltak, így csak keresni kezdett valamit. A barna hajú fiú viszont nagyon gyorsan elkezdte felhúzni magára a nadrágját, becsatolta az övét, majd gyorsan keresett magának egy zöld inget, felhúzta magára, felkapta az asztaláról a naplóját, meg egy ceruzát és egy radírt, majd kiviharzott a szobájából. Még csak be sem gombolta az ingét, magára húzta az edzőcipőjét meg a sisakját, majd felpattant a biciklijére és eltekert valamerre, még igazából maga sem tudta, hogy merre.

A fiú, körülbelül egy-két órát tekerhetett, mikor úgy érezte, hogy elég lesz, mert elfáradt. Egy nagy parton állt meg, és mivel éppen napfelkelte volt, igazán szépen nézett ki a tenger. Leült a homokba, ami jólesően csiklandozni kezdte a tenyerét és egy kicsi még a cipőjébe is került. De ez nem zavarta, csak hunyorogva bámulta a feljövő napot. Lassan megérintették a nap sugarai a víz tükrét, és visszaverődtek róla. Hiccup ezt nem tudta nem mosolyogva nézni, kicsit felbiggyesztette a felső ajkát és térdre tápászkodott. Ceruzája, notesze és radírja a homokban kötött ki.
Hangos csaholás hallatszott a fiú háta mögül. Hátra is fordította a fejét, és megpillantotta a felé rohanó Fogatlant. A kutya nyelve lógott, lihegett, de azért csak futott a gazdája felé. Mikor pedig odaért, Hiccup felkapta és az ölébe rakta, majd lassan vakargatni kezdte az állát, aminek a fekete kutya nagyon örült. Hátra fordult és látszólag azt akarta, hogy a fiú a hasát vakargassa.
Hiccup csak elmosolyodott, majd vakargatni kezdte Fogatlan hasát, amitől a kutya, majdnem elkezdte összenyalni őt. A fiú lassan abbahagyta és tovább kezdte nézni a napfelkeltét, ami továbbra is gyönyörű volt, és teljesen el lehetett merülni benne. Látszólag Fogatlannak is tetszett, mert elkezdte csóválni a farkát és kiugrott gazdája öléből, majd lefeküdt mellé a homokba. Ez is csak egy mosolyt csalt Hiccup arcára, majd behunyta a szemét, és hallgatni kezdte, ahogyan a hajnali szél csapkodni kezdi a hullámokat és érezte, ahogyan a felkelő nap melege, forrón megérintette az orrát és lassan végigkúszott az egész arcán. Mosolya egyre halványabb lett, mert csukott szemmel, kezdett szinte elaludni, úgy ülve. Tökéletes volt számára a pillanat, már csak Astrid hiányzott neki mellőle, és akkor tényleg teljesen tökéletes lett volna. Kinyújtotta a lábait és hátrafeküdt a homokban. Lerúgta még a cipőjét is és úgy élvezte, hogyan a hideg hullámok, nyaldossák a talpát. Nagyon jó érzés volt ez számára, és igazán jól esett neki ez a kis nyugalom. Folyamatosan csak mosolygott és még jobban kinyújtotta a lábait, hogy szinte teljesen a vízben legyenek. A hideg tengervíz pedig jól lehűtötte Hiccup forró lábfejeit.
Pár percnyi csend, nyugalom és békesség után, nyikorgás és léptek zaja csapta meg a fiú fülét. Nem nézett hátra, nem is ült fel, sőt, meg sem mozdult és meg sem szólalt, csak várta, hogy a csendtörő valaki tegyen, vagy mondjon valamit. Nem is kellet erre sokat várnia Hiccupnak, mert az érkező lefeküdt mellé és a mellkasára hajtotta a fejét. Innentől már teljesen biztos volt benne, hogy Astrid jött, biciklin. Ki sem nyitotta a szemét, csak megint lassan kezdte venni a levegőt, a kezét pedig a lány arcára rakta, és simogatni kezdte. Megint csend terült rájuk, és csak nyugalomban feküdtek a fehér porhomokban, immáron hárman. Fogatlan kezdett mocorogni, majd közelebb kúszott a gazdájához és a fejét a fiú keze alá nyomta, aki erre elkezdte a kutyáját is simogatni. Mindhárman mosolyogni kezdtek, és a lány és a kutya is szorosabban bújt Hiccuphoz, akinek a hátán pedig jóleső borzongás futott végig. Olyan meghitt volt minden abban a pillanatban. Mindegyikőjük így gondolta, és nagyon örültek neki, hogy néha el tudnak csípni ilyen nyugodt perceket, mint az volt. Kényelmesen elfeküdtek a homokban, a tengervíz nyaldosta a fiú és a lány talpát, a kutya pedig fogta magát és egy váratlan pillanatban berohant a vízbe, majd elkezdett benne ugrálni, meg úszni.
Hiccup erre kinyitotta a szemét, de nem ült fel, hanem csak Fogatlan után nézett, aki éppen nagyban csaholt a hideg vízben. Astrid szaporábban kezdett szuszogni barátja mellkasán, de továbbra is csak szorosan bújt hozzá és csak kuncogott egy kicsit. A fiú a lány utóbbi cselekedetét nem nagyon értette, így csak értetlen fejet vágva nézett rá.
-Mi az? -kérdezte Hiccup, egyértelműen a barátnőjétől, aki csak mosolyogni kezdett, de a szemét nem nyitotta ki.
-Csak...elképzeltem valamit. -motyogta szinte a fiú mellkasába, aki érezte szerelme leheletét a felsőtestén, amitől önkéntelenül elmosolyodott és jólesően megborzongott.
-És ha szabad tudnom...mit?
Astrid habozott a válasszal. Vagy direkt csinálta, vagy pedig csak egyszerűen fáradt volt és jól esett neki a csend. Csukott szemeire, a szél fújt néhány apró homokszemcsét. Még erre sem kezdett el igazán mocorogni, egy helyben feküdt, szorosan hozzábújva szerelméhez. Mindkettőjüknek jól esett egy kis nyugodt óra, mikor nem falják fel egymást, csak így fekszenek egymás mellett, és élvezik a csendet, hallgatják ahogyan a másik szuszog, vagy ahogyan a szél fúj és csapkodja hajtincseiket. Ebben a rohanó világban, mindkettőjüknek hiányzott ez.
-Azt, ahogyan bejelentenek téged, mint polgármestert. Én pedig a nyakadba ugrok, Fogatlan meg Viharbogár pedig összenyalnak minket. -motyogta mosolyogva a lány, és jobban a fiú mellkasába fúrta a fejét. Hiccup is elmosolyodott, majd ránézett Astridra és megpuszilta.
-Jó lenne, ha így történne. De még van egy csomó idő októberig, tehát ezzel még várni kell. -mondta nyugodt és halk hangon a fiú, majd a kutyáját kezdte el nézni, aki pont úgy nézett ki, mintha azt akarná, hogy menjenek be hozzá a vízbe rohangálni. Hiccup csak sunyira vette a mosolyát, majd felállt és felhúzta magával Astridot is, aki semmit nem értett abból, amit a barátja csinált. Aztán hirtelen, a fiú a karjaiba kapta a lányt és rohanni kezdett be a vízbe.
Astrid sikítozni kezdett, de olyan hangosan, hogy majdnem megsüketítette vele Hiccupot. Viszont csak tovább rohant, kezében a szerelmével, majd ahol már úgy a térdéig ért a víz, megállt és pont ugyanúgy érezte magát, mint amikor megtalálták a Medencét és beledobta a barátnőjét a vízbe.
-Deja vu-m van, nem is kicsi. -motyogta vigyorogva a fiú, majd a lányra nézett, aki fenyegetően nézett rá és felemelte a mutatóujját.
-Képzeld nekem is. Viszont ha most beledobsz, akkor tényleg kinyírlak.
Hiccup csak vigyorgott egyre jobban, majd kicsit meglendítette a karját, mintha arra készülne, hogy bedobja Astridot a vízbe. A lány bele is kapaszkodott barátjába, behunyta a szemét és amint érezte, hogy még nem vizes, kuncogni kezdett, majd gyengén megütötte a fiú vállát.
-Mekkora egy... -kezdte Astrid kicsit ingerült hangon, de nem tudott nem mosolyogni.
-Egy? -kérdezte vigyorogva Hiccup, majd lerakta a lányt a vízbe, a homlokának döntötte a homlokát, és mélyen a csillogó kék szemeibe nézett.
-...marha vagy. -fejezte be kuncogva Astrid, majd átkarolta a szerelmét a nyakánál és nagyon közel húzta magához.
-Te meg gyönyörű. -jelentette ki egyre szélesebben vigyorogva a fiú, majd gyengéden, mégis szenvedélyesen megcsókolta barátnőjét úgy, hogy közben átkarolta a derekát.

Az idő, nem létezett a két fiatal számára. Az egymással töltött órák, perceknek tűntek, a hetek napoknak. Kapcsolatuk erős, mély és kifejezetten szenvedélyes lett. Támasztották egymást jóban-rosszban, mindig tudták, mivel dobják fel a másik napját, még ha borzalmas is volt. Kettejük kapcsolata, teljesen más volt, mint egy átlagos páré. Ők kiegészítették egymást, és segítették egymást. És egy ilyen kapcsolat...minden pénzt megér.