14. Új partnerrel (Hiccup szemszöge)

(Még mielőtt valaki nem értené ezt a szemszöges dolgot, nem fogom Astrid szemszögéből leírni ezt a részt, és most is csak azért írom le Hiccupéból, mert ennek így lesz értelme, majd meglátjátok, hogy miért...)

Erősen szorítottam a fejemet, valószínűleg eléggé beüthettem, majd mikor nagyjából annyi erőm volt, hogy megmozduljak, lassan felálltam. Idegesen vakartam a fejemet, majd már éppen készültem leordítani az előttem álló haját, hogy mi a fenét csinált, de amikor megláttam, hogy ki áll velem szemben, kissé megkönnyebbültem.
-Astrid...szia! -köszöntem, de igazából nem néztem a szemébe, mert féltem, hogy sírni látom, ami pedig nagyon fájt volna, mivel tudtam, hogy a szomorúságát, én okoztam. -Meg akartad nézni a pályát?
-Nem. Téged kerestelek. -jelentette ki, majd levette a sisakját, és ráakasztotta a biciklije kormányára. Én közben felállítottam a bicajomat, kitámasztottam, de még mindig nem néztem Astrid szemébe.
-E-engem? -kérdeztem végül értetlenül, majd idegesen vakargatni kezdtem a tarkómat. -Azért, hogy leüss?
-Először igen, de miután szétvertem a szobádat, és beszélgettem anyukáddal, teljesen máshogy gondolom. -mondta, majd próbált elmosolyodni, aminek kifejezetten örültem.
-Miért, most már meg akarsz ölni, mert tulajdonképpen ez... -kezdtem el tippelgetni, de ekkor olyan történt, amit tényleg nem vártam: Astrid megölelt. Jó oké, csak egy ölelés volt, de akkor sem gondoltam volna, hogy az az Astrid, aki engem utál, még az életbe megölel. Nem mertem visszaölelni, sőt meg sem mozdultam, csak elképedve bámultam magam elé, és vártam, hogy Astrid elengedjen. Mikor megtette, amit vártam tőle, akkor végre valahára a szemébe néztem. -Ezt most miért kaptam?
-Mert rájöttem valamire, amit már régen tudtam, csak nem voltam biztos magamban. -állt meg katonásan, majd a füle mögé söpörte az egyik szemébe lógó tincsét, ami viszont, azonnal vissza is csúszott az arcára. -Szeretlek Hiccup.
-Tényleg? -mosolyodtam el, majd megráztam a fejem, és megköszörültem a torkomat. -Mármint...biztos vagy benne?
-Holtbiztos. -húzta ki magát még jobban, majd mintha tett volna egy lépést felém. De lehet, hogy csak beképzeltem magamnak, annyira bele voltam zúgva. -Olyan komolyan gondolom, mint azt, hogy meggyőzöm az apádat, hogy maradj.
-T-tessék? -értetlenkedtem. -Sok sikert hozzá.
-Kösz, hogy így biztatsz. -forgatta meg a szemeit, mire mindketten elmosolyodtunk. -Visszatérve az előző témára...
-Igen? -vágtam a szavába, mire ő sóhajtott egy hatalmasat.
-Én is szerelmet vallanék neked, ha már te is megtetted. -mondta, majd kihúzgált a kerítések közül, a biciklimmel együtt. Engedtem, hogy csináljon amit akar, elvégre ő is engedett nekem, mikor bevallottam neki, hogy szerelmes vagyok belé. -Szóval...Hiccup, te vagy életem első igazi szerelme. Szerintem már akkor éreztem irántad valamit, amikor először nálatok aludtam. Utána pedig folyamatosan csináltad a nagyszerű dolgokat: neveztél velem a versenyre, megleckéztetted Eretet, aminek kifejezetten örültem, aztán hű maradtál az ígéretedhez. És az első csók...az valami eszméletlen volt, tényleg! És igazság szerint, akkor már kezdtek kibontakozni az érzéseim. Aztán egyre közelebb, és közelebb kerültünk egymáshoz, az álbarát-álbarátnő kapcsolatunk miatt, és kezdem úgy érezni, hogy én sem tudom elképzelni a világot nélküled.

Lehet, hogy megint csak képzelődtem, vagy álmodtam, de most...Astrid szerelmet vallott...NEKEM? Tényleg az történt, amit hallottam, és láttam? Viszonozta az érzéseimet? Astrid megint közelebb lépett hozzám. Mosolyogtam, mint valami idióta, de ez sem zavart, ugyanis életem szerelme a következő másodpercben, végre megcsókolt. Végre ő kezdeményezett. Azt hiszem, hogy megváltozott minden, amikor megtette, mert végre, ő is komoly érzéseket táplált, irántam. Azt kívántam, (mint ezelőtt már többször is) hogy ez a perc, sose érjen véget. Sőt, a nyár is örökre tartson, ugyanis, ezek után, eszemben sem volt elhagyni Hibbantot. Majd segítek Astridnak a gyerekek edzésével, na meg ott vannak a versenyek, ahol elég pénzt tudunk nyerni ahhoz, hogy legyen egy saját házam, és el tudjam látni magam. Meg egyébként is...ha meg tudjuk győzni apát, hogy maradjak, akkor remélhetőleg ő is fog pénzt adni, ami pedig egy újabb löket lehet a házépítésre. Átkaroltam Astridot a derekánál, és közelebb húztam magamhoz. Újra mosolyogtam, csak ezúttal már a csókba, és éreztem, hogy a szerelmem is követte a példámat. Bal kezemből kiejtettem a sisakomat, és már azzal is Astridot fogtam, csak a hátánál. Mikor megszakítottam a pillanatot, elmerültem a lány, gyönyörű kék szemeinek a pásztázásában, és a kellemes csendet, ő törte meg.
-Ez az a reakció, amit a te vallomásodnál vártál tőlem? -mosolygott még mindig, én pedig csak elhúztam a számat.
-Talán...
-Telhetetlen. -jelentette ki nevetve, mire én elsöpörtem a jobb kezemmel, a szemeibe lógó szőke tincseit.
-Nem, csak szerelmes. -nevettem én is. Már éppen újra meg akartam csókolni, de ő megállított az ujjával, majd értetlenül fürkésztem az arcát. -Valami baj van?
-Nem dehogy. -rázta a fejét. -Csak annyit szerettem volna mondani, hogy...szeretném, ha a kapcsolatunk, többé nem lenne ál-kapcsolat. Szeretném, ha...igazi lenne.
-Azt akarod, hogy...egy pár legyünk? -kérdeztem reménykedve, mire ő lágyan megbillentette a fejét. Azt hittem azon nyomban szó szerint leesik az állam, vagy elordítom magam, vagy örömömben egymagam újjáépítem az egész pályát. Több őrültség jelenleg nem jutott eszembe. Felkaptam Astridot, és forogtam vele, vagy ötöt, közben pedig nevettem mint valami őrült. Mikor letettem, egészen közel húztam magamhoz.
-Akkor ez egy igen? -kérdezte mosolyogva.
-Szerintem arra hasonlított. -húztam én is mosolyra a számat, majd megcsókoltam. Nagyon jól esett, hogy végre ő is belátta, hogy többet érez irántam mint barátságot, ráadásul, most már a kegyes hazugságom Sebnek, sem volt hazugság, mivel már járunk Astriddal. Most ő szakította meg a csókot, én pedig lehajoltam a sisakomért.
-Nem akarunk esetleg...hazamenni? -kérdezte, mire én értetlenül felemeltem a fejemet, és kirúgtam a biciklim támasztóját.
-Haza? -kérdeztem vissza, majd elkezdtem tolni a járművemet egyenesen, Astrid pedig jött utánam.
-Úgy értem, hogy Gobber házába. -magyarázta, miközben viccesen mutogatott a bal kezével, amiben a sisakját hozta.
-Na, én oda biztos, hogy nem megyek. -ráztam a fejemet idegesen. -Hagynom kéne, hogy apa lenyugodjon egy kicsit.
-Akkor menjünk hozzánk. -javasolta, én pedig bólogattam. -A szüleim úgyis régen láttak, téged.
-Induljunk, mert a végén megint esni fog az eső... -néztem fel az égen gyülekező gomolyfelhőkre. Aztán felültem a bicajomra, és megvártam Astridot, hogy elinduljon, majd én is elkezdtem tekerni...

Nem kellett öt perc, az eső megint esni kezdett. Már nem voltunk messze a Hofferson-birtoktól, de a szakadó eső, kicsit lelassított minket. Talán két percet még tekertünk, és oda is értünk Astridék házához. Gyorsan leparkoltunk a tető alatt, majd kezünket a fejünkre szorítva rohantunk az ajtóhoz, és erőből kicsaptuk. A hajunk nem volt vizes (mivel az a sisakunk alatt volt) viszont a ruháink teljesen átáztak. A házon belül, minden lámpa le volt kapcsolva, mintha nem lakott volna benne senki. Astriddal értetlenül egymásra néztünk, mivel egyikünk sem értette, hogy mi történt.
-Mr. és Mrs. Hofferson! -kiáltottam, tölcsért formázva a kezemmel. Senki sem válaszolt, ezért Astrid is elordította magát.
-Anya, apa! Itthon vagytok?
Még mindig nem válaszolt senki, én pedig becsuktam az ajtót, és felkapcsoltam a villanyt. Jól esett a szememnek a fény, hiszen egész nap ilyen borús idő volt. Kivettem a zsebemből a telefonom, és bekapcsoltam, hogy kiderítsem, mennyi lehet az idő.
-Háromnegyed öt van. -jelentettem ki, majd sóhajtottam egy hatalmasat. -Hol lehetnek?
-Fogalmam sincs. -rántotta meg a vállát Astrid, majd kicsit ijedten bár, de átölelt.
Pár percig így álltunk, majd egy hangos ajtónyitódás kíséretében, megpillantottam a csuromvizes Dean és Bella Hoffersont.
-Astrid, Hiccup! -kiáltotta a nő, majd átölelt minket. -Mi szél hozott ide titeket?
-Hát, igazából az eső hozott, nem a szél. -viccelődött Astrid, majd kibontakozott a dupla-ölelésből. -Hiccup pedig összeveszett az apjával, és nem akarja még jobban felhúzni.
-Teljes mértékben megértem. -zárta kulcsra az ajtót Dean, majd felakasztotta a kabátját a fogasra, és ledobta az esernyőjét az egyik sarokba. -Stoick egy nagyon forrófejű ember.
-Egyet kell, hogy értsek. -helyeseltem, majd mielőtt kérhettem volna egy törölközőt és egy takarót, Bella már rohant is le a lépcsőn, ezekkel a tárgyakkal a kezében. Ráborította a vállamra a törölközőt, és lerakta mellém a takarót is. -Öhm...köszönöm.
-Jó rég óta nem láttunk Hiccup. -mondta Bella, majd elrohant a konyhába, teát készíteni. -Történt valami?
-Nem igazán. -húztam el a számat, majd eszembe jutott, a két hétig törött vállam. -Csak annyi, hogy eltört a vállam, és azért egy hétig a szobámba kellett feküdnöm, de egyébként semmi.
-A válltörésedről tudok, Astrid mesélte. -fordult ki Bella a konyhapult mögül, majd rábízta Deanre a teát, ő maga pedig leült egy székre. Időközben én is leültem a kandalló előtti kanapéra, Astrid pedig lehuppant mellém. -És azt is mondta, hogy eljátsszátok, hogy egy pár vagytok, hogy itt maradhass. Meddig fogjátok még ezt csinálni?
-Már reggel óta abbahagytuk. -jelentette ki lazán Astrid, én pedig átkaroltam. -Ugyanis Hiccup, lebuktatott minket.
-Ami miatt összevesztem apával. -egészítettem ki a barátnőmet. Elég furcsa volt még belegondolni is, hogy Astrid igazából, már a barátnőm. -Most már viszont, teljes mértékben igazi a kapcsolatunk.
-Ez biztos? -kérdezte szinte egyszerre Dean és Bella, mi pedig csak bólogattunk.
-Holtbiztos. -jelentette ki Astrid, majd a vállamra hajtotta a fejét, és mosolyogva rám nézett.
Dean és Bella néha egymásra, néha pedig ránk pillantottak. Nem értették a helyzetet. Én viszont nagyon élveztem. Végre minden úgy alakult, ahogy akartam. Na jó, csak azok, amiket ma akartam: ugyanis Seb a barátom lett, Astrid pedig a barátnőm. Még magamban kimondani is nagyon jó érzés volt, hogy életem szerelme, végre a partnerem. Ha belegondolok, hogy milyen szép évek várnak még ránk...már ha apa megengedi, hogy meghosszabbítsák a nyaralásom.
Pár perc múlva, Bella két bögrét nyomott a kezünkbe, benne a finom illatú, gőzölgő teával, majd az előttünk levő asztalra is lerakott egy kancsónyi innivalót. Lassan szürcsölgetni kezdtem az italt, néha össze is rezzentem, mert nagyon forró volt, de jól esett, mert elég rendesen átfáztam az esőben. Néha rápillantottam Astridra a szemem sarkából, és minden egyes alkalommal, mosolyra húzódott a szám.
-Ja, tényleg! -csaptam a homlokomra, majd Deanre néztem. -Mr. Hofferson, hallott arról, hogy a biciklipálya tönkrement?
-Persze, nagyon sajnálatos dolog. -bólintott, majd ő is leült, csak ő egy fotelbe. -Bellával most is egy gyűlésen voltunk, hogy újjá tudjuk építeni.
-És abba a gyűlésbe be lehet lépni? Vagy abba a társulatba, akik a gyűlést tartják? -érdeklődtem felhúzott szemöldökkel, majd belekortyoltam a teámba.
-Neked sajnos nem. -rázta a fejét a férfi, majd öntött magának is egy kis teát a kancsóból. -Csak teljes jogú Hibbanti polgár léphet be a Nagytanácsba. És lehetőleg már érett férfinak kell lennie, nem pedig egy jelen esetben húsz éves fiatalembernek.
-De segíteni akarok! -emeltem fel kicsit a hangomat, de MÉG nem kiabáltam. És nem is akartam, mivel nem lett volna szerencsés rossz kapcsolatban lenni a barátnőm szüleivel. -És megígértem Astridnak, hogy segíteni fogok helyrehozni a pályát. És én nem fogom megszegni az ígéretemet.
-Ha segíteni akarsz, akkor készítsd el a tervrajzokat. -ötletelt Dean. Értetlenül néztem a férfire, ugyanis nagyon rég óta, egyszer sem rajzoltam. Ráadásul, tervrajzokat szerintem még életemben nem csináltam. -Astrid mesélte, hogy eléggé jól rajzolsz.
-Ó, igen? -néztem gyanakodva a barátnőmre, aki azonban meg sem rezzent, csak hagyta, hogy tovább beszéljek. -Nincs valami mondanivalód Astrid?
-Anyukáddal...öhm, beszélgettünk. -köszörülte meg a torkát. -Megtalálta néhány régi rajzodat, amik elég ütősek lettek, és elhoztam ide, anyád engedélyével.
-Régen rajzoltam? -kérdeztem értetlenül, a tekintetem pedig ide-oda ugrált, a jelenlévő három személy között. Astrid bólogatni kezdett, Bella pedig felrohant a lépcsőn. Pár perc múlva a nő le is ért, kezében legalább két-három tucat papírral, amiket amint leért, a kezembe is nyomott. Gyönyörű, kidolgozott portrék voltak Astridról, legalábbis az első tucat rajz. Mindegyiken az aláírásom szerepelt, és egy időpont. -Ezeket...én csináltam?
-Igen. -fogta meg a kezem a barátnőm. -Nyolc éves korodtól, tizenkét éves korodik, minden március 10.-én, rajzoltál rólam egy portrét.
-Várjunk...március 10.-e, az nem a születésnapod? -kérdeztem. Astrid teljesen ledöbbent, mintha valami olyat mondtam volna, amit tilos tudni, vagy ilyesmi.
-De...de ezt te honnan tudod? -érdeklődött, kikerekedett szemekkel. Felvontam a szemöldökömet, majd poénosan válaszoltam.
-Látszik rajtad. -nevettem, ő pedig megütötte a vállamat, hogy feleljek normálisan. -Jó, csak próbáltam feldobni ezt a szomorkás hangulatot. Eszembe jutott. Nem tudom, hogy honnan, nem tudom, hogy miért, csak eszembe jutott.
Én még mindig nem értettem, hogy mi olyan furcsa abban, hogy tudom, hogy mikor van a barátnőm születésnapja. Tilos tudni, vagy csak egyszerűen nem akarják, hogy tudjam? Vagy ez valami hétpecsétes titok, mert valami tragédia történt akkor? Bár Astridból kiindulva, ez egyáltalán nem tűnt lehetetlennek, kezdtem egy kicsit aggódni. És bevallom: féltettem a barátnőmet. Ha valami baja történne, vagy sokkot kapna attól, hogy tudom mikor van a születésnapja, én azt sosem bocsájtanám meg magamnak...