Belépés
Elfelejtettem a jelszavamat

13. Összetörve (Hiccup szemszöge)

2017-12-01

Már szinte fetrengtem a földön, mikor rájöttem, hogy az önsajnáltatás helyett, le kéne vezetnem a feszültséget. Ehhez pont jó hely volt a bár, ahova már úgy is el akartam menni. Az össze-vissza sarazott ruhámban, felültem a bicajomra, és tekerni kezdtem.

Mikor a bár bejáratához értem, nekitámasztottam a biciklimet a falnak, és besétáltam az ajtón. Nagyon jó érzés volt, hiszen olyan jó, meleg volt a kandallótól, és a padlófűtéstől, hogy egy pillanat alatt átmelegedtem, és leültem egy üres asztalhoz. Kértem egy mézsört, majd vártam, és közben próbáltam levezetni a feszültségemet. Mély levegőket vettem, és magam elé bambulva gondolkodtam azon, hogy hogy lehetek olyan hülye, hogy az egyetlen titkot, amit meg kellett volna őriznem, kikotyogtam, de nem is akárhogy. Mintha életem legnagyobb megkönnyebbülése lett volna, pedig egyáltalán nem volt az. Fájt a szívem, hogy megbántottam Astridot, és féltem, hogy annyira mély lesz benne a seb, hogy látni sem akar majd. Azt pedig nem élném túl, még akkor se, ha nem lennék szerelmes belé. Tényleg...egyáltalán szerelmes vagyok még belé? Szeretem őt úgy, ahogy eddig még senkit? Vagy ez megint csak egy hirtelen fellángolás volt, és csak a kinézete miatt éreztem egy kicsit többet iránta, mint barátságot? Annyi megválaszolatlan kérdés kavargott a fejemben, hogy az szinte már fájt. Na remek! Már nem csak a szívem szakadt meg, hanem a fejem is sajgott. Mikor megjött a mézsöröm, azonnal bele is kortyoltam. Furcsa érzés volt, mert még csak vagy kétszer ittam sört, ami azért egy húsz éves férfitől, elég furcsa volt. Jó...nem férfitől, hanem fiútól. De ez csak részletkérdés. Miközben próbáltam befejezni az önsajnáltatást, és a magammal való veszekedést, leült velem szembe, három fiú. Az egyiket már ismertem, ő volt Snotlout, a másik kettő pedig két szőke hajú volt. Csak az egyik kissé duci volt, és rövid haja volt, a másik viszont magas volt és vékony, valamint hosszú, szőke hajjal rendelkezett. Egy darabig csak néztük egymást, majd Snotlout törte meg a kínos csendet.
-Hé, Hiccup! -ütött meg, majd mikor ránéztem, folytatta. -Mi szél hozott a bárba?
-Csak...gondolkoznom kell. -motyogtam, majd mikor megittam a sörömet, kértem egy másikat. -Öhm...Hiccup vagyok.
Mikor ezt kimondtam, kezet nyújtottam, a két új fiúnak, akik erősen, de viszonozták a gesztust.
-Tuffnut vagyok, ő meg itt Fishlegs. -mondta a hosszú hajú, vékony fiú. -Ruffnut bátyja vagyok, bár mindig azt mondja, hogy ő az idősebb, mikor ez nem igaz, mert öt másodperccel hamarabb születtem mint ő...
-Várj, akkor ti ikrek vagytok? -kérdeztem Tuffnuttól. -Mármint Ruffal.
A fiú csak bólogatott, én pedig időközben megkaptam a második mézsörömet. Úgy döntöttem, hogy ezt lassan iszom meg, mert nem akartam többet venni, nehogy részegen menjek haza. Abból aztán lenne balhé.
-Hát...a húgodat már ismerem, elég régóta, Astrid miatt. -mondtam szomorúan, bambán figyelve a sörömet. Megint Astridnál kötöttünk ki. Miért van mindig ez? El akarom őt felejteni, hiszen úgy a legjobb mindkettőnknek. Legalább nem töröm össze a szívét. Mert legkésőbb a nyár végén, úgyis haza kell mennem, és az a legjobb döntés, hogy nem kezdeményezek vele, semmilyen kapcsolatot, mert könnyebb lesz elfelejtenie.
-Hiccup...jól érzed magad haver? -kérdezte Snotlout, majd az egyik tenyerével, elkezdett előttem hadonászni. Hallottam amit mondott, de csak azért válaszoltam, hogy ne kezdjenek el aggódni a többiek.
-Aha, minden rendben. -morogtam. -Csak nem tudom kiverni a fejemből Astridot.
-Hé srácok! Úgy néz ki, Sebastiannak vetélytársa akadt... -nevetett Tuffnut. Azonnal felkaptam a fejem, és értetlenül meredtem a fiúkra.
-Ki az a Sebastian?
-Seb Evans. -mondta Snotlout. -Tudod, Eret barátja, aki tegnap ott volt a pályán, mielőtt megjöttem. Fülig szerelmes Astridba, már mióta Eret szakított vele.
-Várjunk, várjunk, várjunk! -csaptam az asztalra, majd felálltam. -Ugye Astridnak nem tetszik Seb?
-Nyugalom, nem kell aggódni. -röhögött Fishlegs, és kért magának egy kis pezsgőt. -Utálja őt. Bár eleinte egészen jó-fej volt, addig amíg nem találkozott Erettel. Seb addig a legjobb barátaink közé tartozott, így viszont már inkább a versenytársunk.
-Nézzétek fiúk, ott jön! -mutatott az ajtón belépő, barna hajú, barna szemű, magas fiúra Tuffnut. Méregetni kezdtem a srácot, nem akartam, hogy Astriddal közelebb kerüljenek egymáshoz, mert akkor az én szívem törne össze.
Hát ez szuper! Remek ember vagyok, mondhatom. Nem akarom, hogy Astriddal együtt legyünk, és még meg is tiltom neki, hogy szerelmes legyen. Akkor már inkább tettem volna egy újabb lépést a kapcsolatunkban. De nem...én gyáva voltam, és ezzel csak annyit értem el, hogy egy életre megutáljon.
-Elég idegesnek néz ki. -jelentettem ki, Sebastiant fürkészve. És valóban: majd felrobbant az idegtől, vörös volt a feje, és ökölbe szorította mindkét kezét.
-Lehet, hogy Astridnál volt, és összeverték. -ötletelt Snotlout, de én csak a fejemet ráztam.
-Az nem lehet. Astrid nálunk van. -motyogtam, majd elindultam Sebastian felé. -Legalábbis remélem.
-Most meg hova mész? -kérdezte aggódva Fishlegs, mire én a térdemre csaptam, és lazán válaszoltam neki.
-Beszélek Sebbel.
A srácok csak bambán néztek, ahogy közeledek az ideges Sebastian felé, majd még annyit hallottam, hogy Fishlegs ennyit mond a másik két fiúnak:
-Ennek nem lesz jó vége.
Lassan, de magabiztosan közelítettem Seb felé. Egyáltalán nem féltem, inkább izgultam, hogy hogyan fogja fogadni azt, hogy odamegyek hozzá beszélgetni. Mikor már csak egy méterre voltam tőle, hangosan megszólítottam.
-Hé Seb! Emlékszel még rám?
A barna hajú fiú, odafordult hozzám, sóhajtott egy hatalmasat, majd visszaszólt.
-Rocker srác! -kiáltotta. -Mi történt, új munkát keresel magadnak?
-Figyelj, nem akarok balhét. -tettem ki magam elé a két kezemet, védekezés-képpen. -Csak beszélgetni jöttem.
-Úgy érted, hogy kezdjük elölről? -kérdezte felcsillant szemmel, mire én csak bólintottam, ő pedig kinyújtotta a kezét. -Rendben akkor...Sebastian Evans vagyok.
-Hiccup Haddock. -fogtam kezet mosolyogva a fiúval, majd leültem mellé az egyik bárszékre. -Most mindenféle pofátlanság nélkül kérdezem: miért jöttél ide?
-Hát...Astridot kerestem. -felelte őszintén. Erre én majdnem az asztalra csaptam, és majdnem elordítottam magam, hogy: TUDTAM!, de inkább csendben maradtam, ugyanis tényleg nem akartam balhét. -Tudod, szerintem nagyon csinos, és szuper bringás, ráadásul világbajnok. Ezt akartam aláíratni vele.
Az utolsó mondata után, Seb kivett a zsebéből egy képet, amin Astrid volt rajta, biciklis ruhában, a kezében pedig egy hatalmas aranyserleggel.
-Ó... -ennyi tellett tőlem, így hirtelen. Ugyanis teljesen ledöbbentem. -Szerelmes vagy belé?
-Igen. -jelentette ki egyértelműen, magához szorítva a képet. Elvörösödtem, de azért elkezdtem a nagy beszédtartást.
-Hát...igazából, ha úgy vesszük, akkor velem van. -motyogtam, de miközben ezt mondtam, eszembe jutott, hogy jobb lett volna, ha tartom a szám.
-T-tessék? -kérdezte értetlenül Seb. Még vörösebb lettem, és szinte lapítottam, mint egy kutya.
-Úgy értem, hogy járunk...Azt hiszem... -motyogtam, és kitettem magam elé a kezemet, mert azt vártam, hogy Seb lekever nekem egyet. De nem, csak meglepődött, majd kicsit idegesen felpattant, és kikerekedett szemekkel nézett rám.
-Mi az, hogy...azt hiszed?
-Hát, az azt jelenti, hogy egészen jól elvoltunk, a mai napig. -álltam fel én is, majd kértem egy pohár vizet. Igen, vizet.
-Miért szakítottatok? -csillant fel a szeme, de én csak leintettem. Tudtam, hogy az egészben annyi igazság volt, mint abban, hogy egy huzamra átúszom a Csendes-óceánt, de ez most nem érdekelt, mindent meg akartam tenni annak érdekében, hogy Sebbel barátok legyünk, és kegyes hazugságokkal kiegészítve, távol tartsam Astridtól.
-Nem. -jelentettem ki, majd sóhajtottam egy hatalmasat. -Csak összevesztünk.
-Ja értem...de azért aláírathatom ezt vele? -kérdezte a képet szorongatva. Elmosolyodtam, majd feleltem.
-Persze. Csak nem most. Ugyanis először inkább kibékülök vele, mielőtt megöl mindenkit aki a közelébe megy. -nevettem.
-Igen, ez nem rossz ötlet. -nevetett velem együtt Seb. Örültem neki, hogy végre vagyunk olyan jó kapcsolatban, hogy semmi verekedés, vagy veszekedés ne legyen.
-Figyelj...Erettel indulsz a versenyen, ugye? -kérdeztem.
-Nem, elegem van belőle, ezért otthagytam. -felelte Seb, majd erőből az asztalra csapott. Kicsit hátráltam, majd magam elé kitéve a két kezemet, folytattam.
-Akkor indulhatsz Astriddal. -mondtam szomorúan. -Ugyanis elutazok...úgy örökre.
-De miért? -érdeklődött Sebastian, majd kért magának egy újabb üveg pezsgőt.
-Elmondtam apának valamit, ami miatt eddig maradhattam. -sóhajtoztam. -És biztos, hogy nem fogja megengedni, hogy a maradásom mellett, induljak a versenyen, és ide is költözzek. Pedig jelenleg ez az egyetlen vágyam.
Utolsó mondatomnál, azt hittem elsírom magam, de erősnek akartam látszani, és pontosan ezért, elfojtottam a könnyeimet. Majd felálltam, kinyújtóztam, és idegesen rácsaptam a pultra, mire le is kiabálta a hajamat a csapos, hogy mi a fenét művelek. Aztán (továbbra is állva) vártam Seb reakcióját.
-Figyelj, nem tudom elintézni, hogy maradj, viszont attól, hogy nem lehetek Astriddal, még a legjobbat akarom neki. -tette a vállamra a kezét, mire én a szemem sarkából megnéztem az arcát. -És a legjobb, te vagy neki. Szóval ha én a helyedben lennék, nem a tanácsokat adó Sebastiannal beszélnék, hanem felpattannék a biciklimre, és bocsánatot kérnék a barátnőmtől. Számomra ez teljesen egyértelmű lenne. Érted?
-Azt hiszem, hogy igen. -motyogtam, majd megfordultam és mélyen Seb szemébe néztem. -De Astrid most utál. Szerintem látni sem akar engem.
-A barátnőd. Még ha te lennél a világ legidegesítőbb, legrondább embere, akkor is megbocsátana annak, akit szeret.
-Jajj...jó nagy hülyeséget csináltam... -fogtam a fejemet, de még mielőtt kirúghattam volna az egyik szék lábát, Seb lefogott, és most ő nézett mélyen az én szemembe.
-Akkor hozd helyre.
Mikor ezt kimondta, valami, mintha valami bökdöste volna az oldalamat, annyira elkezdett húzni. Talán valami görcs vagy ilyesmire tippeltem volna. De...egy kis gondolkodás után rájöttem, hogy egyáltalán nem az, amire gondoltam. Mert ami az oldalamat szúrta, az a lelkiismeret volt. Szó szerint furdalta a lelkiismeret az oldalamat, attól, hogy konkrétan belehazudtam Sebastian szemébe, ráadásul kigyilkoltam Astridot lelkileg, kikészítettem apát fél perc alatt, és összevesztem a legjobb barátommal. Mi maradt nekem? Fogatlanon és anyán kívül senki. És Sebastiannak igaza volt: ki kell békülnöm mindenkivel, de főleg Astriddal. Ő választ el attól, hogy itt maradjak Hibbanton. Tudom, elég beteg dolog, hogy szinte tárgynak használom, a VOLT álbarátnőmet, jó már az is nagyon beteg, hogy ál-kapcsolatban voltunk, de...valahol el kellett kezdeni. Felcsillant a szemem, elmosolyodtam, majd kezet fogtam Sebbel, és elrohantam a kabátomért, Snotlouthoz, Fishlegshez és Tuffnuthoz. Csak értetlenül bámulták, ahogy elkezdek rohanni a kijárat felé, de nem állítottak meg. Mikor odaértem Sebhez, intettem neki, ő visszaintett, majd kérdezett.
-Most meg hová mész?
-Visszaszerzem a barátnőmet. -jelentettem ki, majd gyorslépésben felpattantam a biciklimre.

Olyan gyorsan hajtottam, ahogy csak tudtam. Közben azon gondolkodtam, hogy hogyan fogok bocsánatot kérni Astridtól. Volt már a fejemben mindenféle, de akkor eszembe jutott, hogy mi volt a vallomással. Órákig gyakorolhattam volna Fogatlan előtt, de nem ment volna, mert túlságosan rágörcsöltem. De ha meg nem készülök rá, akkor abból csak baj lehet. Ugyanis beszélni azt tudok, de rögtönözni...azt inkább hagyjuk. Szinte hallottam, ahogy kattognak az agytekervényeim, de talán még annál is hangosabb volt a szívem dobogása. A legrövidebb úton tekertem a pálya felé, mert valahogy éreztem, hogy Astrid ott lesz. Lehet, hogy ez életem egyik legnagyobb hülyesége volt, de mintha valami lökött volna a pálya felé. Bekanyarodtam jobbra, aminek az volt a következménye, hogy két ház kerítése közé kerültem. Tisztára, mint valami akadálypálya. Villámgyorsan kezdtem hajtani, majd felemeltem a lábaimat, ráfeküdtem a biciklimre, és hagytam, hogy guruljon. Igazság szerint...nagyon jó érzés volt. Behunytam a szemem, és átéltem a helyzetet. Kezemmel ugyan szorítottam a kormányt, de a többi testrészemet teljesen elengedtem. Ekkor azonban szembejött velem egy biciklis, én pedig nagyon hirtelen álltam meg, és jól elestem a biciklimmel...


Az idézetek:

"A barátok, olyanok mint a csillagok. Nem mindig látjuk őket, de tudnunk kell, hogy léteznek."

"A barát az, aki megérti a múltad, hisz a jövődben, és elfogad annak, aki vagy."

Hozzászólások (0)