Mikor sírva bevonultam Hiccup szobájába, nem érdekelt, ha valaki esetleg gyengének tart. Ki kellett valahogy engednem a gőzt, és mivel nem volt kéznél a bicajom, hát felvonultam dühöngeni. Nem értettem ezt a fiút: az egyik percben még szerelmet vall nekem, a másikban pedig lebuktat minket. És ezt nekem nem tudja kimagyarázni, látszott rajta, hogy nem pánikolt be, mikor kijelentette, amit kijelentett. Eléggé agybajos srác ez a Hiccup. Amit viszont nem értettem, az az volt, hogy miért utált meg ilyen hirtelen. Pár óra alatt, kétszer ordított le. Nem mintha nem tehetné, csak akkor ne valljon nekem itt szerelmet, meg sírjon a vállamon, és ne jöjjön nekem azzal, hogy sajnálom, meg szeretlek. Hát igen, a sírás pár perc után lezajlott, és utána jött a tombolás. Párnadobálás, szekrénytörés, ajtótörés, és rohadtul nem érdekelt, hogy vendégségben vagyok, csakis az, hogy levezessen valahogy a feszültséget. Már a falat vertem az ökleimmel, amikor benyitott Valka, én pedig próbáltam leállni a ház rongálásával, kisebb-nagyobb sikerrel.
-Nem zavarok? -kérdezte. Nem válaszoltam, csak belefejeltem a falba, és vártam, hogy a nő mondjon még valamit. -Tudom, hogy ez nehéz neked, de próbáld meg beleképzelni magad a fiam helyébe. Nagyon nehéz neki is.
-Igen nekem is az...de akkor sem fogom soha megérteni. -mondtam Valkának, bár csukott szemmel és a falnak fordulva beszéltem. -Olyan furcsán viselkedik.
-Nem lehet, hogy valami nyomja a lelkét? -kérdezett újra a nő. Sóhajtottam.
-Azt elmondta volna. Annyira még bíztunk egymásban.
-Bíztatok? Most már nem bíztok egymásban? -értetlenkedett Valka, majd becsukta az ajtót és leült az ágyra.
-Nem tudom. -feleltem bizonytalanul. Fogalmam sem volt, hogy mit kellene mondanom, hiszen nekem ez az egész olyan kínos volt. És fájt. Igen fájt, hogy Hiccup annyira nem bízik bennem, hogy ha valami bántja, akkor nem mondja el. Elvileg, barátok voltunk. Sőt...lehet, hogy talán kicsit többek is mint barátok.
-Mit nem tudsz?
-Azt, hogy mit higgyek. Azt, hogy bízok-e még Hiccupban, és, hogy ő is bízik-e bennem. -motyogtam a falnak. Párszor még muszáj volt beleütnöm a fejem a kemény falba, mert egyszerűen, le kellett vezetnem a rengeteg feszültséget, ami bennem volt.
-Tudod, a bizalom kölcsönös dolog. -fordult felém a nő. Éreztem, hogy engem néz, pedig rá se pillantottam. -Nem szabad eljátszani egymás bizalmát, mert akkor aztán vége a kapcsolatnak.
-Tudom. De ha bízik bennem, miért nem mondott semmit se?
-Lehet, hogy nem mert. Vagy egyszerűen nem akart. Lehet, hogy ez az ő személyes magánügye. -ötletelt Valka, majd odasétált hozzám, és megfogta a vállam. Próbáltam nem idegeskedni, és nem pofátlanul viselkedni egy nálam idősebbel, és szerencsére sikerült is. Kicsit megnyugtatott az, hogy a nő feljött hozzám, hogy beszélgessünk. És pontosan tudta, hogy miről. Nem vágott bele a közepébe, hanem felvezette, és így legalább...nem kaptam idegbajt.
-Lehet. De biztosra kell mennem, nem pedig lehetre... -motyogtam. -De Hiccup utál engem.
-Már, hogy utálna téged?
-Nagyon furcsa. Az egyik percben még ölelget, meg csókolgat, a következőben pedig már ordibál velem. -még mindig nem néztem rá Valkára, úgy mondtam a magamét. -Nem sok mindenkinek mondom ezt el, de nekem is vannak érzéseim, én is ember vagyok, és nem akarom, hogy Hiccup játsszon az érzéseimmel. Mint mondtam, egy érző lény vagyok.
-A fiam biztosan nem szeretné, hogy ezt elmondjam, de...szeret téged. Ha beszélgetünk, mindig nálad lyukadunk ki, hogy milyen kedves vagy, szép, meg néha leütöd, ha valami hülyeséget csinál. Áradozik rólad, és lehet, hogy most csak bal lábbal kelt fel, vagy valami ilyesmi...
-Tudom, hogy szeret. -néztem rá a szemem sarkából a nőre, de a fejemet még mindig a falnak nyomtam. -Tegnap bevallotta. Lehet, hogy nem úgy reagáltam rá, ahogy ő akarta, és azért akadt ki.
-Miért mit mondtál neki? -kérdezte aggódva Valka. A hangjából arra következtettem, hogy azt hiszi leütöttem, vagy ilyesmi, amit mondjuk szerintem mindenki kinézne belőlem.
-Megöleltem. -vörösödtem el. -És valószínűleg...többet akart, mint egy...ölelést.
-Hát igen, mindig telhetetlen volt egy kicsit. -mosolygott a nő. Próbált elhúzni a faltól, de én meg makacs voltam, és maradtam ott, ahol voltam. Lehet, hogy ez egy kicsit mogorva volt. -Vannak emlékeid arról, amikor még mi is itt laktunk?
-Nem. -sóhajtottam szomorúan, majd felcsillant a szemem, és végre elmozdultam a faltól. -De képeim vannak...
-T-tessék? -kérdezte értetlenül Valka, mire én elrohantam az éjjeliszekrényhez, kinyitottam a legfelső fiókot, és kivettem belőle azt a borítékot, amelyikben a régi képek tömege volt. Odamentem a nőhöz, leültem mellé, és a kezébe nyomtam a borítékot. -Ezek meg mik?
-Mint ahogy mondtam: képek. -sóhajtottam. -Még Hiccup találta, mikor először aludtam itt nála.
-Ti már aludtatok együtt, mielőtt mi megérkeztünk volna? -kérdezte mosolyogva Valka, mire én elhúztam a számat.
-Nem igazán...Akkor még nem együtt aludtunk. Ő a földön én az ágyon. Sosem felejtem el azt, amikor felkeltettem, és mikor kötöttünk egy eltervezett fogadást.
-Eltervezett fogadás? Felkeltés? -nevetett Valka. -Ennyi minden történt, amíg nem voltunk itt?
-Hát...az biztos, hogy izgalmas és furcsa hét nap volt. -mondtam. -Arról nem is beszélve, hogy Hiccup akkor még kedves és segítőkész volt. És bevallom, hogy nagyon aranyos volt, mikor nem tudta mit mondjon nekem.
Valka nem mondott semmit, csak a képeket nézegette. Én pedig gondolkodtam. Igazából, magam sem tudtam, hogy min, csak magam elé meredtem. Ezt a szokást is átvettem Hiccuptól. Ennyire közel álltunk volna egymáshoz? Vagy csak szimplán sokat láttuk egymást gondolkodni.
-Nagyon aranyosak voltatok kicsiként. -mosolygott Valka. -Folyton egymás nyakán lógtatok, de főleg te a fiamon.
-Hát...a dolgok megváltoztak. -haraptam az ajkamba gyengén. -Most ő lóg folyton az én nyakamon. De igazság szerint...nem bánom.
-Sajnálom ami történt. -motyogta Valka. Hallani lehetett a hangján, hogy meghatódott. -Mikor elmentünk innen, Hiccup nagyon szomorú volt. Kellett neki legalább két év, mire felfogta, hogy nincs visszaút. Akkor találkozott Haralddal, mikor a legnagyobb szüksége volt egy barátra. Ezért is engedtem neki, hogy elmenjen vele bulizgatni, meg ilyesmik. Úgy tíz éves koruk óta legjobb barátok, és igazság szerint, szerintem egy nagyon rendes fiú, még akkor is, ha kicsit eleven.
-Azt mondta nekem, hogy még életében nem volt szerelmes. -fogtam meg az állam, majd csillogó szemmel Valkára néztem. -Ez igaz?
-Teljes mértékben. -bólogatott a nő. Éppen az a kép került a kezébe, amelyiken, puszit nyomok Hiccup arcára. -Nem találta a szerelmet. Mintha tudta volna, hogy te itt vagy, és ha ideküldjük, akkor találkozni akar majd veled. Lányok ezrei álltak érte sorba, de neki egy sem tetszett. Még az is lehet, hogy tényleg derengett neki valami rólad, és ezért...utasított vissza minden "Légy a pasim!", meg "Gyere ma este bulizni!" kérésre.
-Ha belegondolunk, ez nagyon édes. -mondtam, de azonnal el is vörösödtem. Közben elképzeltem, hogy milyen lehetett Hiccup régebben, és, hogy milyen kifogásokat talált ki a kérésekre. Elkezdtem halkan kuncogni.
-Igen az. -helyeselt Valka, majd a kezembe nyomott egy képet, amin csak két, egymást fogó kéz volt. -Ezek is ti vagytok. Talán még közelebb álltatok egymáshoz, mint most. És tényleg...mintha testvérek lettetek volna. De, olyan igazi jó testvérek, nem pedig olyanok, akik folyton gyepálják egymást.
-És mi történt, miután lezajlott a farkastámadás? -kérdeztem érdeklődve, még mindig a képet bámulva.
-A te apád, és Hiccup apja, összevesztek. De annyira, hogy nem is akarták egymást látni többet. Stoick azt gondolta, hogy az a bizonyos farkas, a fia életére tört, Dean viszont pont az ellenkezője mellett állt ki. Szerinte Hiccup egy kivételes fiú, aki érti a farkasokat és a kutyákat. Na ezen vesztek össze. Stoick szerint Dean megőrült a falusi élet miatt, és megmondta neki, hogy fel is út le is út; elköltözünk Amerikába. -mesélte Valka szomorúan. -Hiccupnak és neked is csak azt mondtuk, hogy csak pár hónapra megyünk el, és el is hittétek; egészen addig, amíg rá nem jöttetek arra, hogy a három hónap, már vagy két éve letelt. Na akkor kezdődött nálad a depressziós korszak, Hiccupnál pedig a rajzmánia.
-Rajzmánia? -kérdeztem értetlenül, és leraktam a képet. -Az meg micsoda?
-Rajzokat készített. Rólad. -magyarázta a nő. Azt hittem, menten leesek az ágyról: Hiccup rajzolt...rólam? De miért? És hogy? Egyenlőre nem mondtam semmit, mert vártam, hogy Valka még beszéljen. -Azokkal próbált visszaemlékezni rád. Néhányat mindig magamnál hordok, amiket olyan tizenegy-tizenkét évesen rajzolt. Egy pillanat és hozom őket.
És valóban, egy perc múlva, Valka már újra az ajtó bezárásán ügyködött, kezében négy vagy öt rajzlappal. Érdeklődve próbáltam kivenni belőle néhány vonalat, de nem sikerült. Amikor azonban a nő leült mellém, és a kezembe nyomott egy rajzot, leesett az állam. Olyan élethű rajzot, mint az volt, még életemben nem láttam. Tökéletesen ki volt dolgozva, minden egyes hajszálam, arcvonásom, mintha csak magamat láttam volna.
-Ezt...ezt meg...hogy? -kérdeztem meglepődve, miközben felálltam, elmentem a fürdőszobába, beálltam a tükör elé, és próbáltam magam összehasonlítani a rajzzal. -De ilyen idősen még nem is láthatott, hiszen itt majdnem ugyanúgy nézek ki, mint most!
-Nézd csak meg az írást a papír jobb alsó sarkában! -unszolt Valka, mire én értetlenül elolvastam a szöveget.
-Ilyen lesz Astrid, öt év múlva. Készítette Hiccup Haddock, 2009. március 10. -olvastam fel robot módjára. Majdnem elájultam. -Várjunk...március tizedike az én...szülinapom! 2009. március tizedikén lettem tizenkét éves! Hiccup emlékezett rá, hogy mikor van a szülinapom?
-Ahogy mondod. -bólogatott Valka, majd kihúzgált engem a fürdőszobából, és megmutatta a többi képet. -Minden évben, rajzolt rólad egy portrét, ugyanazon a napon.
-Ami pedig március 10.-e, vagyis a születésnapom. -motyogtam bambán. Tisztára nem értettem az egészet. Közben megnéztem a többi képet: de azok már a régebbiek voltak. 2008., 2007., és így csökkent egészen 2005.-ig. -Én nem értem...miért rajzolt rólam portrét, mindig a szülinapomon?
-Mert szerelmes volt beléd. És ezzel csak nyolc éves korában szembesült. -magyarázta Valka, majd egy kicsit elszomorodva hozzátette. -Aztán...az egyik évben elfelejtette. Már nem emlékszem, hogy miért, de lehet, hogy csak szimplán elfelejtette. Mindegy, én próbáltam eszébe juttatni a szokását, de akkor már azt sem tudta, hogy ki vagy. Még a rajzaiból sem tudta megállapítani, hogy az te vagy. Nem tudta a nevedet, nem tudta, hogy miért rajzolt le egy lányt, akit "nem is ismer". Akkor úgy döntöttem, hogy elrakom a rajzokat, elrakom a naplóját, és azt a kismillió feljegyzést, amit rólad írt. Orvoshoz is vittem, de nem tudta, hogy mi baja lehet. Úgyhogy minden veled kapcsolatos dolgot elfelejtett.
-Nem értem. -ráztam a fejem. -Ez így lehetetlen. Nem felejthet el valakit, aki fontos volt számára...egy év alatt! Hiszen, éveken keresztül lerajzolt engem, és az egyik március 10.-én csak úgy elfelejtette?!
-Senki sem értette, hogy mi történt, Astrid. -csapott a combjára a nő, majd próbált lenyugtatni, kisebb-nagyobb sikerrel. -Hiccup egy nagyon furcsa szakaszon ment keresztül. Nem csak rád nem emlékezett, hanem egész Hibbantot elfelejtette. Még Gobbert is.
-Mintha egy darabot elvesztett volna a memóriájából. -motyogtam, majd kábultan leültem az ágyra, és elkezdtem nézegetni a többi rajzot. Mindegyik ugyanolyan gyönyörűen volt kidolgozva, mint az, amit először láttam. De azért látszott, hogy mennyit fejlődött az évek során, ugyanis az arcformám, a szemem, és minden egyre aprólékosabban volt kidolgozva, és nyilván a téma maga, vagyis a rajzolt én is változott. Mindegyikre az volt ráírva, hogy: Ilyen lesz Astrid öt év múlva. Eléggé fura volt, de most ez annyira nem izgatott, inkább az forgatta meg az agytekervényeimet, hogy miért felejtett el Hiccup mindent egyetlen év alatt. -És miután elraktad a rajzokat, meg a naplót, nem érzett hiányt?
-Nem. Tényleg, szó szerint ahogy mondtad, mintha elvesztett volna egy darabot a memóriájából. -sóhajtozott Valka, majd elkérte tőlem a rajzokat, miután kigyönyörködtem benne magam. -De a rajzmániája megmaradt, egészen tizenöt éves koráig. Viszont az utóbbi három-négy rajzát, nem találtam meg soha. Szerintem eltűntek, vagy az egyik nagytakarításkor kidobtuk.
-És a naplója itt van? Vagy a feljegyzései, amiket rólam írt? -érdeklődtem izgatottan. Valka bólogatott, majd az ágy végébe ledobott táskájában kezdett el turkálni. És valóban: kivett belőle egy fekete bőrborítós naplót, amiből kiesett egy csomó papír.
-Mindig magamnál hordom. -mosolygott a nő, és átadta nekem a feljegyzéseket. -Hogyha unatkozom, vagy hiányolom a fiamat, akkor előveszem és beleolvasok.
Kinyitottam a naplót, miközben szélesen mosolyogtam, és nagyon izgultam, mert kíváncsi voltam, hogy mit írhatott rólam Hiccup. Hangosan elkezdtem olvasni, a gyönyörű kézírással írt szöveget.
-"2004. szeptember 2. Ma kezdtem el a másodikat az iskolában, de valami nem hagyott nyugodni, egész nap. És az a valami Astrid volt. Minden órában rá gondoltam, és a szüleimre, hogy miért mondták, hogy három hónap múlva hazamegyünk, mikor már több éve Amerikában lakunk. Ha tehetném, most azonnal visszamennék Hibbantra, hogy újra Astriddal lehessek." -miközben olvastam, valami melegséget éreztem a szívemben. Annyira szívhez szóló volt, és én tényleg soha sem gondoltam volna, hogy Hiccup másodikosként, milyen szépeket tudott írni. Talán lefolyt egy apró könnycsepp az arcomon. Most kettőt, vagy hármat lapoztam, és már egy évet ugrottam is. -"2005. március 8. Két napom van befejezni Astrid első portréját. De biztos, hogy meg fogom csinálni, mert ennyivel tartozok neki, azért mert otthagytam egyedül. Majd ha egyszer újra találkozunk, odaadom neki a portrét, vagy portrékat, és megmutathatom, hogy én mindig gondoltam rá. Remélem, hogy még nem felejtett el, mert azt nem élném túl."
-Nagyon aranyos volt, mikor felrohant a szobájába azzal a mondattal, hogy: "Személyes dolgom van, majd jövök vacsorázni!". Már akkor is sejtettem, hogy veled kapcsolatos a dolog, amiért bezárkózott. -mosolygott Valka, mire én is mosolyogni kezdtem. Aztán lapoztam, egészen 2010. március 10.-ig.
-"2010. március 10. Boldog születésnapot, drága Astridom! Az édes tizenhármat is megélted, ahogyan én is, és csak annyit szeretnék mondani neked, hogy: Szeretlek! Azt mondják, a tizenhárom, a balszerencse száma, de én úgy gondolom, végre eljön az év, mikor újra találkozunk. A portréd is készen van, azt hiszem, ez az eddigi legszebb, és szerintem, te így nézel ki. Ilyen gyönyörű vagy, sőt még gyönyörűbb, és én hiszek benne, hogy egyszer még egy pár leszünk. Én feladnám az életem érted."
És nálam itt tört el a mécses, pár könnycsepp volt semmi több, de akkor is, egy életben egyszer sírok. Meghatódtam azon, hogy Hiccup mennyire szeretett, és, hogy valószínűleg még mindig így szeret. Már egyértelmű volt számomra, hogy csak felkapta a vizet, nem pedig az volt a gond, hogy utál. Már, hogy utálna, mikor ilyeneket ír nekem, ilyen gyönyörű és megható mondatokat. Lehet, hogy kezdtem iránta érezni valamit.
-Ezek...olyan gyönyörű szavak... -motyogtam az írásra meredve.
-És...? -kezdte a kérdést Valka, de a szavába vágtam, felálltam és elvörösödve kiáltottam.
-Te jó ég! SZERETEM HICCUPOT!
És íme az idézetek:
"Néha, két embernek szét kell válnia, hogy rájöjjenek, ÖSSZETARTOZNAK!"
"Nem nehéz találni valakit, aki azt mondja neked, szeret. Viszont nehéz megtalálni azt, aki tényleg komolyan is gondolja."
"A legjobb kapcsolatok, váratlanul kezdődnek."
12. Összetörve (Astrid szemszöge)
2017-11-29
Hozzászólások (0)