Belépés
Elfelejtettem a jelszavamat

11. Egy borzalmas délelőtt

2017-11-28

Másnap reggelre, az eső kezdett enyhülni. Egyre kevesebb esett, hajnali hatkor például, már csak a szél fújt. Hatalmas sár volt azonban mindenhol, semmit sem lehetett csinálni, hacsak valaki nem akarta három napig a cipőjére száradt sarat vakarni. Még mindig csend volt, (ahhoz képest, hogy a kedd volt az egyik legforgalmasabb nap) és látszólag mindenkit elálmosított az idő, mert mindenki aludt. Legalábbis Gobber házában...

Hiccup és Astrid, pontosan ugyanúgy feküdtek egymás mellett, ahogyan előző nap este, mikor elaludtak. A fiú továbbra is átkarolta a lányt, aki pedig csak a mellette fekvő mellkasába fúrta a fejét. Ha valaki bejött volna, azt mondta volna rájuk, hogy ők egy pár.

Érdekes módon, Stoick volt az első, aki felkelt aznap. Mindenki más teljesen kibukott, és ameddig tudott, aludt. A férfinek viszont kipattant az álom a szeméből, és elindult, hogy egyen valamit. Előtte azonban még benézett a fiára (ő maga sem tudta, hogy miért). Halkan rakta rá a kilincsre a jobb kézfejét, és még annál is halkabban nyomta le. Csak egy pillanatra nézett be, a békésen alvó fiatalokra, és szinte rögtön el is mosolyodott. Büszkén kihúzta magát, amiért azt is megélte, hogy a fiának barátnője van. Még nem is sejthette, hogy Hiccup és Astrid, igazából csak hazudták, hogy együtt vannak, azért, hogy a fiú ott maradhasson Hibbanton. A büszke apa, mikor kigyönyörködte magát a két fiatalban, becsukta az ajtót, és most már ténylegesen elindult, hogy harapjon valamit.

Hiccupnak eddig a pillanatig tartott a békés alvás, ugyanis a hangos trappolásra, és a nyikorgó lépcső hangjára, felébredt. Lassan nyitotta ki a szemét, és miután érzékelte, hogy Astrid még mellette alszik, eszébe sem volt felkelni az ágyból. A lehető legjobb módon akarta felébreszteni a lányt, ezért a már szokásossá vált, arcsimogatást vetette be. És tádá! Sikerült is "kisimogatni" Astridot az álmaiból. Mikor magához tért annyira, hogy beszélni tudjon, Hiccup egy puszit nyomott a homlokára, és megszólalt.
-Jó reggelt, hölgyem!
Astrid még eléggé kába volt, a fiú szerint, annyit érzékelt a mondatából, hogy "hölgyem", ami kétségtelenül boldoggá tette volna Hiccupot.
-Még mindig esik az eső? -kérdezte a lány, egy hatalmas ásítás után. A fiú kinézett az ablakon.
-Már csak csepeg. -felelte, majd kinyújtózkodott. -De ebben a sárban ne is próbálj meg rábeszélni arra, hogy tekerjünk az összedőlt pálya körül. -"Ezt nem kellett volna mondanom". Astrid felöltötte a "Mindjárt megölöm Hiccupot" arcát, mire a fiú gyorsan hozzátette. -Mármint, a MOST összedőlt pályán...ugyanis pár nap múlva, már jobb lesz mint új korában...igen...
-Nyugalom Hiccup, nem bántottál meg. Csak...nekem furcsa ez az egész...
-Mindegy, váltsunk témát. -intett a fiú, nehogy a vidám reggeli ébredésük, átmenjen a búskomor szintre. -Mit szólnál, ha esetleg vacsoráznánk ma egyet a Három Vikingben?
-Áhá, szóval már két napja nem dolgozol ott, és rögtön vissza akarsz menni? -kérdezte a lány, majd gyengén vállba ütötte a fiút. Mindketten nevettek, s végül Hiccup próbálta lenyugtatni Astridot.
-De akkor eljönnél? -kérdezte a lány kezét szorítva.
-Az attól függ, hogy hogy viselkedsz ma... -mondta szarkasztikusan Astrid, majd a lehető legviccesebb arcát öltötte fel.
Hiccup azt hitte, hogy azon nyomban elolvad a lány látványától, annyira elmerült a tekintetében. Igen...most már bizonyos: Tényleg, szerelmes Astridba. Ódákat tudott volna róla zengeni, de erre most se ideje, se ereje nem volt, Így hát be kellett érnie annyival, hogy bámulta.
-Most miért bámulsz? -kérdezte Astrid, majd csettintett egyet, mert látszólag a fiú nem érzékelte a kérdését.
-Gyönyörű vagy. -jelentette ki magabiztosan, de a szemét eszében sem volt levennie a lányról. Astrid olyan vörös lett, mint a retek, de nem ütötte meg a fiút, nem is viharzott el, csak bambán feküdt és nézett ki a fejéből. -Figyelj, én tegnap...nem akartam veled kiabálni...csak, elborult az agyam a vallomás miatt...
-Nem történt semmi. -mosolygott rá a fiúra a lány. -Viszont, arról a vallomásról, még szeretnék beszélni.
-Nézd, én megértem, ha meg akarsz ölni, és reggelit akarsz belőlem csinálni Fogatlannak, de nekem ezt már muszáj volt kimondanom. -állt fel Hiccup az ágyból, majd felvillant egy ötlet az agyában, és ravasz mosollyal az arcán, visszafordult Astridhoz. -De ezt majd a vacsora közben megbeszéljük...
-Mondtam, hogy minden attól függ, hogy normálisan viselkedsz-e. -állt fel a lány is, odasétált a fiú elé és mutató ujjával, megbökdöste.
-Hát...ha tudni akarsz többet a vallomásról, akkor bizony el kell jönnöd, mert én egy szót sem szólok addig...
-Most próbálsz megzsarolni? -kérdezte szarkasztikusan Astrid, mire Hiccup egy kicsit összegörnyedt, de azért válaszolt.
-Nem tudom, sikerült? -kérdezett vissza a fiú.
-Talán... -motyogta a lány, majd vállba ütötte az előtte állót. -Megyek reggelizni...te?
-Nekem még van egy kis elintéznivalóm, de utána én is megyek. -felelte Hiccup. Gondolta, még átnéz Haraldhoz, hogy adjon neki néhány tanácsot.

Pár perc kellett, és a fiú már egy harmadik melegítőben, ami történetesen narancssárga-kék volt, és miután látta Astridot és Heathert is lemenni reggelizni, beosont a barátja szobájába. Harald először frászt kapott, de azért, hogy ne ordítson, és a két fiú elkerüljön mindenféle kínos beszélgetést, Hiccup befogta a barátja száját.
-Nyugi haver, csak én vagyok. -motyogta, majd elengedte a fiút. -Na...hogy ment az este?
-Nem ment sehogy. Aludtam és kész. -ült le az ágyára Harald, majd erősen a combjára csapott.
-Na és Heather? -tette keresztbe a kezét Hiccup, majd gyanakvóan pillantott rá a barátjára, aki csak értetlenül felhúzta a szemöldökét.
-Mi van vele?
-Figyelj, előttem ne titkolj semmit. -rázta a fejét Hiccup. -Szóval...bejön neked?
-Mi?! Dehogy! Honnan veszel, te ilyen hülyeségeket? -pattant fel Harald, és ha a másik fiú nem hátrál egy lépést, akkor jól fejbe is vágja.
-Ismerd már be Harald, a barátod vagyok! -erősködött tovább Hiccup, majd tett egy lépést a fiú felé. -Szerintem csinos. És jó-fej, én már ismerem, mióta idejöttem.
-Jó...lehet, hogy tetszik nekem...egy kicsit...
-Ne szerénykedj már!
-Nem szerénykedem! -kiáltotta Harald, mire Hiccup próbálta lenyugtatni, hogy ne hallja az egész falu, amiről beszélnek. Aztán Harald sóhajtott, majd elkezdett beszélni. -Jó...teljesen belezúgtam.
-Há! Tudtam én! -kiáltozott most Hiccup, majd mikor észrevette, hogy barátja próbálja lecsitítani, kicsit összegörnyedt, és lejjebb vett a hangerőből. -Na és, mit tudsz róla?
-Nem sokat, csak amennyit tegnap este elmondott. -vakarta meg a tarkóját Harald, és enyhe pírrel az arcán, felnézett a barátjára. -Ugyanis tegnap beszélgettünk egy kicsit. Nem tudtunk miattatok aludni, akkora hangzavart csaptatok. Történt valami?
-Nem, nem, dehogy, csak egy kicsit összezörrentünk. -harapott az ajkába a fiú, majd mikor már szinte fájt a szája tőle, újra megszólalt. -De ne tereljük a témát, mondd szépen el, hogy miről beszéltetek!
-Annyit mondott, hogy Astriddal szinte testvérek, olyan rég óta barátok, és szinte ugyanolyanok is. Kemény, nem szereti ha nyomulnak rá...pont mint a csinos álbarátnőd. Meg van egy testvére, asszem Dagur a neve, és egy kicsit...hát, hogy is mondjam...fura. Ja és pasija sincs.
-Na, neked ez pont jó hír! -ütötte vállon a barátját Hiccup. Ezt a szokást, átvette Astridtól. -Ráadásul segíthetek neked, hiszen én Astridot már eléggé közelről ismerem...
-Ja tényleg, ti hogy vagytok? -kérdezte Harald, felcsillanó szemmel, és látszólag megkönnyebbült, hogy talált egy témát, amivel terelni tudta az eddigi beszélgetést.
-Hát...közeledünk. -vakarta a tarkóját Hiccup. -Már nem egy csók csattant el köztünk, és szerintem...nem csak én élvezem az ő társaságát, hanem ő is az enyémet. Ráadásul, tegnap este...szerelmet vallottam neki...
-Hogy mit csináltál? -értetlenkedett Harald, majd felállt. -És hogy ment?
-Egyenlőre nem tudom. -húzta el a száját szomorúan Hiccup, majd idegességében piszkálni kezdte a pulóvere cipzárját. -A reakciója csak egy ölelés volt, és...a veszekedésünk is abból fakadt...
-Akkor, most mi van veletek?
-Nem tudom! -csapott a combjára Hiccup olyan erősen, hogy majdnem leszakadt a lába. -Fogalmam sincs Harald! Astrid egy bonyolult ember, én pedig egy borzalmas, idegesítő, és városi fiú vagyok. Tudod, mit...nem is érdekel! Ha szeretne, ha ugyanúgy érezne mint én, akkor máshogy reagált volna!
-Mi van, ha idő kell neki? -húzta fel a szemöldökét Harald. -Nem olyan egyszerű ezt felfogni...Erre nem gondolsz?
-Szerinted miért nem aludtam szinte egész éjszaka? Hm? -tette fel a kérdést Hiccup, majd hátrált egy lépést. -Azért, mert...ezen gondolkodtam. Hogy miért így reagált. Hogy miért játszik az érzéseimmel...hogy...tudod mit...ez sem érdekel! Nem érdekel!
-Hiccup nyugodj már le, várj egy kicsit, majd meglátod, hogy Astrid biztosan máshogy gondolja...csak adj neki időt...-kezdte el Harald a békítő beszédét, de sokáig nem tartott, ugyanis Hiccup olyan idegesen nézett rá, hogy eszében sem volt folytatnia.
-Idő...idő...Nincs idő! -mondta drámai hangon Hiccup. Nagyon ideges lett. -Nyár végén haza kell mennem Harald! Nem gondolkodhat itt napokig! De tudod mit...én feladom. Nincs értelme ennek az egésznek...
-Mi?! Mi az, hogy nincs értelme? Az apja imád, az anyja imád...
-De ő nem! -vágott közbe a fiú. -Ha ő nem imád...helyesbítek...még csak nem is szeret, akkor sokat érek azzal, hogy a szülei kedvelnek! Mondtam: FELADOM. Vagy a te nyelveden: GAME OVER. vagy MISSION FAILED, vagy nem tudom, hogy mondjam még, hogy megértsd. Szóval...szerintem ideje lenne túllépnem rajta... -kiáltotta, majd még mielőtt Harald egyetlen szót is szólhatott volna, kiviharzott az ajtóm, és erőből becsapta az ajtót.

Még az előzőnél is idegesebben, Hiccup lecsörtetett a lépcsőn, és levágta magát az egyik üres székre. Senki sem értette a jelenetet, csak kidülledt szemekkel bámulták a fiút. Hiccupot viszont ez nem érdekelte. Lehet, hogy kívülről nem látszott dühösnek, vagy csalódottnak, de belül, tombolt, dühöngött, mint az előző napi vihar. A szíve mintha legalább kettészakadt volna. Lehet, hogy ez a gondolat, hogy Astrid máshogy reagált volna, ha szereti, egy nagyon nagy hülyeség volt, és csak a fájdalom beszélt belőle, de...ő feladta. Harald sem tudná rávenni, hogy folytassa ezt az idegrombolást. Eldöntötte, hogy Astrid nem játszhat az érzéseivel, még akkor sem, ha tényleg, először belé volt szerelmes. Furcsa volt neki az az érzés, hogy előző nap este, még szerelmet vallott, most meg már feladja. Lehet, hogy tényleg időt kellene adnia a lánynak. Nagy gondolkodása közben, elfelejtett még enni is, igazából, már vagy öt perce, csak turkálta a tükörtojását. Senki sem szólt hozzá, mindenki felfogta, hogy jobb ha csendben maradnak, mert Hiccup idegrohamai, életveszélyesek is lehetnek. Saját maga szerint is, a legnagyobb hibája az volt, hogy túl gyorsan felkapja a vizet mindenen. Lehet, hogy nem kellett volna összevesznie ennyire a legjobb barátjával.
-Jól aludtál Hiccup? -kérdezte Valka, de látszott rajta, hogy csakis azért, hogy oldja a hangulatot. A fiú még csak rá sem nézett az anyjára, és fejét támasztva válaszolt.
-Ja.
-Beszélj normálisan az anyáddal Haddock! -kezdett ideges lenni Stoick, amihez mondjuk Hiccup már hozzászokott.
-Úgy beszélek ahogy akarok. -mondta mogorván. Ezt nem biztos, hogy meg kellett volna tennie, ugyanis Stoick arcszíne, villámgyorsan vörös lett.
-Hiccup nyugalom. Higgadj le. -próbálta lenyugtatni Astrid a fiút, de megint csak azt érte el mint előző nap este: Hiccup idegesebb lett.
-Hagyj békén! -ordított rá a lányra, ráadásul anélkül, hogy ránézett volna. Stoicknak itt telt be a pohár: felállt a helyéről, és megütötte a fiát.
-Hiccup, Astrid a barátnőd! Ne beszélj így vele!
-Nem, nem az! -kiáltotta a fiú, és nem is érdekelte, hogy most buktatta le magukat az apja előtt. -Astrid nem a barátnőm! Szóval hagyj engem békén!
-Szakítottatok? -kérdezte Stoick, még mindig állva. Hiccup a fejét rázta.
-Nem. SOHA nem volt a barátnőm. -jelentette ki a fiú higgadtan, mintha a legegyszerűbb dolgot mesélte volna el az apjának.
Valka és Astrid egymást bámulták, Stoick pedig bambán visszahuppant a székére.
-Hazudtál...nekem...HAZUDTÁL NEKEM?! -ordította teli torokból. Hiccupot nem érdekelte, hogy mit hadovál össze az apja, csakis azt tudta, hogy amit most tett az egy kétoldalú cselekedet volt. Ugyanis, jó volt, mert tiszta vizet öntött a pohárba, ráadásul esélyt adott Astridnak, hogy ha tényleg szereti, akkor öntse ki a szívét, de rossz is volt, mert az apja most rohadtul utálni fogja, valamint Astrid is, és a versenyt is elfelejtheti.
Hiccup szó nélkül felállt az asztaltól és idegesen trappolva elindult az ajtó felé.
-Haddock! Azonnal visszajössz ide! -kiáltozta Stoick, majd ő is felállt. -Hiccup Horrendous Haddock, a harmadik, visszaülsz a helyedre MOST!
-Nem apa. Nincs több mondanivalóm neked...SOHA TÖBBET!
-És most hova mész? -kérdezte kissé megenyhülve a férfi, mire Hiccup a háznak támasztott, Hofferson-féle biciklijére mutatott.
-El. -jelentette ki egyszerűen, majd felvette a piros-fekete bukósisakját, felpattant a biciklire, és villámgyorsan eltekert...
-Haddock, azonnal visszajössz ide! Egy életre eltiltalak minden elektromos kütyütől! Nem biciklizhetsz többet! Nem találkozhatsz Haralddal sem, és...nem mehetsz többet bulizni sem! Haddock! Haddock!
-Hagyd, hadd engedje ki a gőzt. -nyomta vissza Valka a férjét a székébe.
Astrid szemeiben könnyek gyűltek össze. Egyszer sír az életben, és most...megtörtént az egy. Szinte bömbölve rohant fel a lépcsőn, becsapta maga után az ajtót, és elkezdte telesírni az egyik párnát.

Hiccup csak tekert, és tekert, a pálya felé. Mikor odaért, és megpillantotta az összedőlt lelátókat, és a szétroncsolódott oszlopokat, azonnal Astrid jutott az eszébe. Eldobta a biciklijét, rá a bukósisakját, és bambán meredt a pályára. Nagyon erősen fújt a szél, Hiccup pedig egy szál rövid ujjú pólóban, kint állt. Azon gondolkodott, hogy miért tette ezt. Miért kellett neki mindent elrontania, mikor már minden tök jó volt? Már annyira közel álltak egymáshoz Astriddal, és most...egy életre meg fogja utálni őt. És nem csak a lány, hanem az apja is. Így összességében, pár óra alatt, sikerült elvesztenie az apját, a legjobb barátját és még a szerelmét is.
Nem tudta ezt megemészteni. Túl sok volt ez a szívének, a lelkének, és az agyának is. Összeroskadt, mint egy kivágott fa, és hangos sírásba kezdett. Úgy folytak a könnyei, mint a patak, a szíve kettétört, a lelke mintha elszivárgott volna a testéből. Sírt, mint akinek meghalt egy szerette. De Hiccupnak nem egy szerette halt meg, hanem saját maga. Elvesztette saját magát. És tényleg, mindenki ezt mondta volna egy ilyen helyzetben. Azt, hogy nincs több előre. Az út, ami előre vezette a fiút, a kéz, ami húzta maga után, mind eltűnt. Egyedül maradt, egy sötét, kiút nélküli útvesztőben...


UI.: Mostantól, minden fejezethez fogok írni egy-két idézetet, ami a leírt szöveghez illik.

"Tudom, hogy nehéz velem, de aki igazán szeret, sosem enged el!" (Hiccup mondhatná)

"Amikor a fül, soha nem hall dicséretet, a szív egy idő után elveszti a késztetést a próbálkozásra" (Szintén Hiccup mondhatná)

Hozzászólások (0)