10. A vallomás

Mindenki teljesen lefagyott. Hiccup azt hitte perceken belül felrohan a tetőre és leugrik. Tönkrement a pálya? De...hogy? Az eddigi élete pergett le a szemei előtt. A szíve mintha kettétört volna, és Astrid arcából is ki lehetett venni, hogy ugyan úgy érez. Ha nem lett volna annyira kemény, akkor el is sírta volna magát a fájdalomtól.
-Tönkrement? De hogy? -értetlenkedett Astrid, majd leült egy székre, hogy ne essen össze a fájdalomtól ami a szívét nyomta. Heather is leült barátnővel szemben, Hiccup pedig odasétált az álbarátnője mögé, és megfogta a vállát, hogy egy kicsit megnyugtassa.
-A vihar. -felelte Heather, miközben próbálta kicsavarni a hajából a vizet. -Teljesen szétszedte a lelátót, és minden fadarab, vasdarab és minden amiből az állt, ráomlott a pályára. Hetekig tarthat az újjáépítése.
-Hetekig? -értetlenkedett Hiccup, majd idegesen rácsapott az asztalra, ami nem volt a legjobb ötlet, mert iszonyatosan kezdett sajogni a keze. -Nekünk jövőhéten vasárnap versenyünk van, és addig gyakorolnunk kell!
-Sajnálom, de a folyamat nem felgyorsítható. -jelentette ki Heather szomorúan. -Le kell mondanotok a versenyről.
-Na ezt az egy dolgot biztos, hogy nem fogjuk megcsinálni. -húzta ki magát Hiccup, és elszántsággal az arcán, rámutatott az ajtóra. -Ha kell, a saját két kezemmel fogom felhúzni az új lelátót, de nem fogok visszalépni a versenytől. És főleg nem fogom még jobban összetörni Astrid szívét. -Hiccup egy pillanatra megszüntette a beszédtartást, leguggolt a széken kuporgó álbarátnője elé, és megragadta a kézfejét. -Megjavítjuk a pályát, ha törik, ha szakad. Ígérem.
A fiú odahajolt a lányhoz, és megpuszilta az arcát. Úgy gondolta, ennél nagyobb őrültséget még senkinek sem ígért, de ennél többet, jelenleg nem tehetett, mert hatalmas vihar volt, és ha kimenne, a végén még belecsapna egy villám, de az lenne a legkevesebb, hogy iszonyatosan megfázik. Az pedig még annál is rosszabb lenne, mint ha beígérne egy szinte lehetetlen dolgot.
-Ha őrültséget csinálsz, akkor veled tartok. -jelentette ki magabiztosan Harald, majd odalépett a barátja mellé, és lepacsizott vele.
-Én mindenben segítem a fiamat, és ha most erre van szüksége, akkor megteszek érte mindent. -húzta ki magát Stoick, és ő is odasétált a gyülekező kis csapathoz. Gobber sem maradt ki a "buliból", ő is odament a többiekhez.
-Én pedig az unokámat támogatom mindenben. Úgyhogy, hajrá! -csapott rá erősen Hiccup vállára a férfi, mire a fiú feljajdult, és mérgesen nézett a nagyapjára. -Bocs, öcsi, csak már hozzászoktam...
-Látod? -motyogta Hiccup Astridnak, és erősebben kezdte szorítani a lány kezét. -Ilyen tempóban, és ennyi segítő kézzel sec-perc alatt készen leszünk. Te meg csak pihenj nyugodtan, és gondolj arra, hogy péntekre vagy szombatra, már a pályán fogjuk róni a köröket. Rendben?
-Rendben. -törölte meg a szemét Astrid, majd felállt, és megölelte a fiút. Mindenki őket nézte. Hiccup ki is nyitotta a szemét, hogy lássa a körülöttük lévők reakcióját: Valka megkönnyezte a jelenetet, Stoick büszkén kihúzta magát, Gobber úgyszintén, Harald és Heather pedig egymásra néztek, majd mindketten mosolyra húzták a szájukat. Hiccup, mikor elengedte a lányt, az anyjára nézett, és kérdezett.
-Itt maradhat estére? -mutatott Astridra vörös fejjel. -Pontosabban itt maradhatnak?
-Nekem nincs ellene kifogásom, de hol fognak aludni? -rántotta fel a vállát a nő, mire Hiccup elkezdett ötletelni.
-Hát...szerintem van elég matracunk.
-De elég egy matrac is. -mondta Valka, majd Astridra mutatott. -Astrid úgy is a barátnőd, aludhatna veled. A másik lánynak pedig keresünk egy kényelmes matracot. Hogy is hívnak?
-Heather. -mosolygott a lány, majd illedelmesen kezet nyújtott mindenkinek, aki nem ismerte. Legvégül Haraldnak nyújtott kezet, aki vörös fejjel szorította Heather kezét. Hiccupnak ez nagyon furcsa volt, de kezdett neki gyanús lenni, hogy tetszik neki a lány. Már meg is volt a terve arra, hogy hogyan segítse a barátját abban, hogy összehozza őket. Hiszen Harald is segített neki abban, hogy közelebb kerüljön Astridhoz. -Elég késő van, szerintem menjünk lassan aludni.
-Vacsorát kértek? -kérdezte Valka, elindulva a konyha felé.
-Nem köszönjük. -jelentette ki Heather a többiek fejrázását látva.
-Rendben, akkor a fiam majd megmutatja a szobádat. -folytatta Valka, majd elindult, hogy csináljon a felnőtteknek vacsorát.
A négy fiatal és Fogatlan Hiccup kezében, elindultak az emeletre. Harald nagyon feltűnően bámulta folyton Heathert, Hiccup pedig csak mosolygott rajtuk, és egyre biztosabb volt benne, hogy egészen egyszerű lesz a két lókötőt összehoznia. Ráadásul Heather szinte ugyan olyan tulajdonságokkal rendelkezett mint Astrid, tehát ha végre összejönnek a lánnyal, akkor még egyszerűbb dolga lenne. Miközben Hiccup ezen elmélkedett, észre sem vette, hogy már egy ideje egy helyben áll és robot módjára vakargatja Fogatlan fejét. A kutya kezdett ideges lenni tőle, hogy a fiú nem hagyja békén, ezért megharapta Hiccup kezét, de csak annyira, hogy a gazdája észrevegye.
-Hé, Fogatlan! Nyugodj már le! -kapta el a karját a fiú, majd gyengén rácsapott a "vad" kutyája fejére. -Na nehogy bevágd a durcát! Éppen elég, hogy megengedem neked, hogy bent aludj...
Hiccup tovább ment, megmutatta Heather szobáját (ami történetesen Haraldé is volt), majd egy hangos "Jó éjt!" után Astriddal a sarkában, bement a szobájába. Ott Astrid el is vonult a fürdőbe, Hiccup pedig elkezdett gyakorolni valamit...

Pár perc múlva, Hiccup Fogatlan előtt térdelt, de Astridot képzelte maga elé és próbált neki szerelmet vallani.
-Astrid. Én szeretnék mondani valami nagyon fontosat: Sz-sze-szer...szeret-l...Á! Nem megy pajti! Még neked sem tudom normálisan bevallani, akkor neki, hogy sikerülne?
Fogatlan csak értetlenül meredt a gazdájára, majd lökdösni kezdte a fiú kezét a fejével. Hiccup elmosolyodott, majd megvakarta a kutyája állát.
-És mi lenne, ha nem személyesen vallanám be? -kérdezte Fogatlan szemébe nézve, mire a kutya csak megforgatta a szemeit, mintha azt akarná jelezni, hogy felejtse el ezt az ötletet. -Jó, tudom, rémes ötlet volt. De akkor mit csináljak? Hívjam el valahova? Jó ez is borzalmas gondolat. Nem szabad addig halogatni. Akkor rajzoljak neki valamit? Rajzolni jól tudok.
Fogatlan megrázta a fejét. Hiccup szerint ez azt jelentette, hogy neki ez az ötlet sem tetszik. Közben feltűnt neki, hogy egy kutyától kér segítséget szív-ügyekben, ahelyett, hogy beszélne valakivel. De neki így jobb volt. Tudta, hogy Fogatlan mindenben megérti, nagyrészt azért, mert kutya, nem pedig ember, aki folyton fikázza az ötleteit. Bár...most is éppen ezt csinálta. Hiccup azt hitte, perceken belül felordít, de nem akarta megtenni, mert akkor mindenkinek felhívná a figyelmét, amitől csak bajba kerülne.
-Jól van pajtás...megpróbálom még egyszer. -mondta a fiú, majd megfogta Fogatlan egyik mancsát, és sóhajtott egy hatalmasat. -Astrid...el kell mondanom valamit. Én...sze-sze...szeret-...szeretlek. Azt hiszem, hogy azóta, m-mióta me-megismertelek. És mi-mikor ná-nálunk a-aludtál, akkor lettem biztos benne. Vagy valami ilyesmi. A lényeg az, hogy én...nem tu-tudnám el-el...elképzelni a világot...n-nélküled. Ezaz pajti, sikerült! Megcsináltam! Au...! -kiáltotta Hiccup, mert Fogatlan megharapta a kézfejét. -Jó, rendben...megcsináltuk...hisztis kutya...Au! Jó, bocs...
Miközben Hiccup próbálta kiengesztelni Fogatlant, váratlanul kilépett a fürdőszobából Astrid, a szokásos fekete ujjatlanjában és rövidnadrágjában. Értetlenül figyelte a földön fetrengő fiút és kutyáját, Hiccup pedig lerázta magáról Fogatlant és az tűnt fel neki, hogy mióta a lány kilépett a fürdőből, csak őt bámulja. Már ez sem zavarta, hanem a szíve olyan gyorsan dobogott, hogy majdnem kiugrott a helyéről. Bambán meredt a lányra, majd kölcsön kérte a törölközőjét, hogy letörölje magáról a kutyanyálat és felállt. Nagyon félt attól, ami most fog következni, vagyis attól, hogy szerelmet vall Astridnak. Behunyta a szemét, és az értetlenül bámuló lány elé lépett. Mikor kinyitotta a szemét, már vagy kétszer elmondta magában a vallomást, ami talán egy kicsit kisegítette. Egy újabb nagy levegővétel kíséretében pedig, belekezdett a mondandójába.
-Hiccup mit csinálsz? -kérdezte Astrid, még mielőtt a fiú egy szót is szólhatott volna. Elmosolyodott és egy újabb lépést tett a lány felé.
-Nyugalom. Ezt már nagyon régen el akartam mondani. Szóval...elkezdem. -motyogta, majd újra vett egy mély levegőt. -Astrid, én...azt hiszem, hogy sze-sze...szeretlek. Szeretlek azóta, mióta megláttalak, de főleg azóta, mióta jobban megismertelek. Amikor átjöttél hozzánk az éjszaka közepén...és...amikor a kérésem nélkül bejártál hozzám a kórházba. Annyira...hahh...sosem gondoltam volna, hogy egyszer szerelmes leszek, és azt, hogy pont itt, de...de megtörtént. És én még tényleg...sosem voltam szerelmes senkibe se, de...de mikor megláttalak már tudtam, hogy te nem vagy átlagos. És ez tényleg így is van: kedves vagy, vicces, szenvedélyes, odaadó, segítőkész és nem mellesleg gyönyörű. -Hiccup itt tartott egy kis hatásszünetet és gyengéden megfogta Astrid kezét. -Még azt is szeretem benned, hogy dühödben leütöd az embereket, azt is, amikor idegrohamod van miattam, mert annyira...vicces vagy, amikor ilyen rohamaid vannak. És imádok mindent, ami csak benned van...Úgyhogy azt hiszem,...hogy nem tudnám elképzelni a világot, vagy az életemet nélküled.
Hiccup újabb hatásszünetet tartott. Csillogó szemeivel méregette Astridot, de nem tudta, hogy kellene-e valamit mondania még. Percekig folyamatosan csak nézték egymást, egyikük sem mert megszólalni. Hiccup néha lenézett a földre, vagy hátra Fogatlanra, Astrid pedig pirospozsgás arccal fürkészte a fiú arcát, nagyra nyílt, kék szemeivel. A hatásszünet, kezdett kicsit sok lenni Hiccup számára, ezért elkezdett pánikolni, hogy elrontotta a kapcsolatukat.
-Figyelj...bocs...lehet, hogy egy kicsit sok ez neked egyszerre, de... -kezdte a fiú, de esélye sem volt befejezni, mert Astrid erősen átölelte. Hiccupot nagyon meglepte ez az egész, nem értette a helyzetet, azt hitte, hogy a lány szórakozik, vagy azért ölelte meg, hogy utána elmondja, hogy: "Utállak, és soha többet nem akarlak látni, az ölelést, pedig búcsúként kapod!" De nem. Astrid csak erősen szorította a fiút a derekánál, és eszébe sem volt elengednie. Legalábbis Hiccup így érezte. Mikor magához tért, csak akkor ölelte vissza a lányt, s mikor érezte Fogatlan fogát a cipőjében, ijedten elengedte Astridot és felkiáltott. -Fogatlan! Észnél vagy?! Baromi élesek a fogaid...
-Szerintem féltékeny. -jelentette ki a lány, majd felvette a kutyát, és elkezdte simogatni. Fogatlan engedte Astridnak, hogy vakargassa és simogassa, és gúnyosan nézett a gazdájára.
-Na szép...elpártolt mellőlem a kutyám...Ezért még számolunk pajtás... -utolsó mondatánál, Hiccup megbökdöste Fogatlan fejét, majd odarohant az ágyhoz és a pizsamájával elindult a fürdő felé. -Elmegyek fürdeni, nyugodtam lefeküdhetsz aludni.
-Rendben. -motyogta Astrid, majd még mindig a kezében hordozva Fogatlant, leült az ágyra.

Mikor a fiú már a fogát mosta, és készült, hogy lefeküdjön, folyamatosan Astrid furcsa reakciójára gondolt a vallomása után. Arra készült, hogy leüti, vagy azon nyomban kirohan az esőbe, és addig áll ott, amíg annyira meg nem fázik, hogy ne tudjon indulni a versenyen, hogy legyen még egy kifogása azért, hogy ne találkozzon a fiúval. De remélhetőleg, ezt már nem fogja bejelenteni. Hiccup megtörölte az arcát, majd rárakta a törölközőjét, a törölköző-szárítóra, és nagy levegővételek kíséretében, kisétált a fürdőszobából. Astrid még nem aludt, csak a plafont bámulta, hátradőlve, és betakarózva. Fogatlan vele ellentétben, a sarokban kuporgott, és aludt. Hiccup lassan indult el az ágya felé, majd remegő kézzel feküdt be Astrid mellé. Nem nézett rá, csak vörös arccal, reszkető karral és lábbal csatlakozott a lányhoz a plafonbámulásban. Csak az éjjeliszekrényen lévő kislámpa volt felkapcsolva, az is csak azért, hogy a fiú ne bukjon fel a széthajigált dobozokban, bőröndökben és ruhákban. Hiccup továbbra is feszülten méregette a plafont, mintha annyira érdekes lenne, mert várta, hogy Astrid kezdeményezzen egy beszélgetést. Sosem tudott normálisan beszélni, és pontosan ezért maradt csendben. Bár úgy gondolta, a vallomása elég pofásra sikeredett, még mindig félt attól, hogy az egész hiábavaló volt.
-Beszéljünk valamiről, mert kezdek feszült lenni. -fordult oda Astrid Hiccuphoz, majd kitámasztotta a fejét a bal kezével. -Például a beszédedről, amit nekem tartottál, az előbb.
-Én azt komolyan gondoltam, és nincs mit mondanom róla. -mondta a fiú, még mindig a plafont bámulva. Kezdett ő is ideges lenni.
-Hogy hogy nincs mit mondanod róla? Az egy szerelmi vallomás volt Hiccup! Nem kis dolog ám. -erősködött Astrid, de ezzel csak azt sikerült elérnie, hogy a fiú még feszültebb és idegesebb lett.
-Mondom, hogy nincs mit mondanom róla. Megtörtént, megtörtént, már érett egy ideje, ennyi! Nem kell ezt túl ragozni...
-De, de igenis túl kell ragozni! -ült fel Astrid, ezzel eltérítve Hiccup tekintetét saját magára. -Figyelj...a szerelmi vallomás, az szerelmi vallomás. És én megértem, meg minden, de akkor legalább meséld el, hogy hogyan sikerült ezt az ötletet felvetni?
-Egészen egyszerűen. Mondjuk úgy, hogy BELÉD VAGYOK ZÚGVA, MIÓTA MEGLÁTTALAK? -kiabált Hiccup. "Hát ez is megtörtént. Ordibálok Astriddal."
-Jó rendben felfogtam, csak nyugodj le. -mentegetőzött a lány, majd megragadta Hiccup kezét, hogy még jobban lenyugtassa. És valóban: ez egy kicsit segített a fiún, és végre valahára, ő is odafordult Astridhoz. -Akkor beszéljünk Haraldról.
-Haraldról? -kérdezte értetlenül Hiccup, felhúzott szemöldökkel. -Miért?
-Nem láttad, hogy néznek egymásra Heatherrel? Van köztük valami?
-Nem hiszem. -húzta el a száját a fiú, majd közelebb kúszott Astridhoz. -Harald máshol se volt, csak itthon, meg néha a bárban.
-Tipikus városi. -bólintott a lány, mire Hiccup csak veszettül bólogatni kezdett.
-Igen az. -helyeselt. Pár percig csak kínosan néztek egymás szemébe, majd Hiccup ásított egy hatalmasat, persze csak műásítás volt, és lekapcsolta a lámpát. -Na, aludjunk végre. Elég fáradt vagyok...
Astrid nem felelt, csak lehunyta a szemét, és csak annyit érzett, hogy Hiccup átöleli és magához húzza. Elmosolyodott.
-Te meg mit csinálsz? -kérdezte értetlenül a fiútól.
-Alszom. -felelte egyszerűen Hiccup.

Pár perc múlva, Hiccup már hallotta Astrid szuszogását. Elaludt, a karjaiban.
Csend honolt az egész házban. Csak néha lehetett hallani, ahogy egy autó elmegy az utcákon, vagy az eső kopogtat az ablakokon. Még mindig veszettül esett, de ez volt a tipikus nyári zápor. Hiccup boldog volt, hogy végre megtette azt a fontos lépést, az Astriddal való kapcsolatukban, amit már régen meg kellett volna tennie. A szerelmi vallomás, tényleg egy nagy dolog, és iszonyatosan fontos is. Még nem tudta mi lesz kettejükkel, már ha Astrid ugyanúgy érzett mint ő, hiszen a fiú egy amerikai egyetemista volt, a lány pedig egy falusi biciklioktató, már nem mellesleg világbajnok. A távolsági kapcsolat pedig egy nagyon nehéz dolog, mert a két fél nem élhet, két külön helyen. Annál már az is jobb, ha szakítanak. Persze Hiccup ezt nem akarta, ő együtt akart élni a szíve választottjával, és mindent meg akart tenni azért, hogy ez így is legyen. Még ha ez azt is jelentette, hogy az apjával, még az eddiginél is komolyabb konfliktusba kerül...